Csupán négyéves volt, amikor édesapja megnyitotta a sepsiszentgyörgyi Kastély éttermet. Ezek után mondhatjuk, hogy Kovács Gábor Áron a Kastélyban, a Kastéllyal együtt nőtt fel. Kétség sem fér hozzá, hogy őt is az a dinamika hajtja, ami a külföldön élő és alkotó fiatal séfeket. Bátran nyúl azokhoz a konyhatechnológiákhoz, amelyek új szintre emelik a helyi alapanyagokat, és az is bizonyos, hogy beírta nevét a székelyföldi konyhareformáló séfek névsorába.
Akár behatóbban, akár felületesen foglalkozunk az erdélyi konyha múltjával, jelenével vagy éppen jövőjével, Kövi Pál Erdélyi lakoma című gasztronómiai munkája megkerülhetetlen alapmű.
A karácsonyi ünnepeknek velejárói a nagy, közös, családi étkezések, a zsírosabb étkek, sütemények. Az emberek már tudatosan készülnek az ünnepi lakomára, fogyókúráznak, esetleg böjtölnek, sok esetben azzal a céllal, hogy később minél többféle finomságot megengedhessenek maguknak, bűntudat nélkül.
Az évek során ünnepeinket annyira kivetkőztettük magukból, amennyire mi magunk, emberek tettük önmagunkkal. Tisztelet a kivételnek, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a kivétel erősíti a szabályt! A fény, amely a lelkünket kellene melegítse, a szemünket sérti, harsányan, csillogó-villogóan, fülünkbe folyamatos reklám, zene üvölt, így űzve messzi a csendet, mely körbeölelhetne, ha hagynánk. A külső lett a fontos, a belsőt elhanyagoljuk, és ez advent, karácsony tájékán még hatványozódik.
A rozmaring virágoskertekben és cserepekben az ablakpárkányon vagy függőkosárban teraszon, tornácon nálunk is termesztett örökzöld bokrocska. Kámforos illatú, kesernyés ízű, aromás illóolajokban gazdag. Az ókortól nagyra becsült fűszer és gyógynövény, és mint ilyen, a mítoszok és babonás hiedelmek mágikus szereplője is.
A 21. században jóformán minden recept csupán néhány kattintásra van tőlünk: válogathatunk a leírások között a neten, például a Székely Konyha és Kert weboldalán, rendelhetünk néhány másodperc alatt nagyon specifikus szakácskönyveket, de szintén ennyi időt igényelnek a gasztromagazin-előfizetések is. Profik, kezdők, háziasszonyok és séfek is találnak számukra megfelelő szakácskönyveket. A 17. században azonban nem volt ennyire egyszerű szakácskönyvet írni vagy éppen böngészni, sőt, az 1600-as években elég valószínű volt, hogy aki tudott főzni, az nemigen volt jártas a betűvetésben, míg aki birtokolta az olvasás tudományát, az nem sokat járt a konyhába. Ez alól kivételek voltak a különböző rendi kolostorok, ahol a kitanult szerzetesek a konyhaművészetekben is valamennyire szakavatottak kellett legyenek. A 17. századi ferences szerzetesek életét és étrendjét, receptjeit mutatja be a Barátok asztalánál című kötet, amelynek beharangozó díszvacsoráján a Székely Konyha és Kert csapata is belekóstolt ebbe az életvitelbe.
Az ősz beköszöntével búcsút intünk lassan a paradicsomnak, az uborkának, megjelenik a piacokon, üzletek polcain a cékla, répa, petrezselyemgyökér. Ahogyan nyáron a friss saláták közkedveltebbek a nagy hőségben, úgy a hűvösebb, ködös időjárás leginkább a meleg krémleveseknek, főzelékeknek, egytálételeknek ad helyet.
Az ősz derekán már minden szorgalmas székelyföldi porta pincéjét a csípős, átható, ellenállhatatlan savanyú káposzta illata uralja. Nincs ez másképp Szépvízen sem, ahol hagyományosan Szent Gál napján vagy az ahhoz legközelebb eső szombaton vágják le a káposztát, majd teszik el télire, ezzel zárva az éves mezőgazdasági tevékenységeket. Hagyományosan, mivel Szépvízen már a 17. században tartottak közösségi káposztavágással egybekötött vásárt.
Az erdélyi vendéglátás többéves – ha nem évtizedes – adósságát vállalta magára és törlesztette a székelyudvarhelyi Trucza Adorján. Az Erdély Ízei Gasztrofesztivál ötletgazdája és szervezője e rendezvénnyel teret biztosított annak, hogy a régió vendéglátása felfedezze és meghatározza önmagát. Az alapos mérlegelés során kiválasztott helyszín, a nem kevésbé megfontoltan átgondolt program és tartalom, a meghívott szereplők és nem utolsósorban az esemény üzenete lényegében tálcán kínálja a lehetőséget az erdélyi magyar és nem csak magyar vendéglátósoknak arra, hogy meghatározzák önmagukat és hatással legyenek az erdélyi gasztronómia alakulására.
Évszázadokkal ezelőtt, a paraszti kultúrában az étkezést nem feltétlenül a kedv, a kívánósság határozta meg, mint napjainkban, azok napi sorozatba rendeződtek, heti és évszakos ritmust, köznapi és ünnepi jelleget követtek. Nemcsak az határozta meg az étkezést, hogy mi volt éppen elérhető, azaz a természet, abba beleszólt az állam, az egyház, a szokás- és munkarend is, vagy éppen az ünnepek, ünnepek által jelölt időszakok is. Ilyen étkezést meghatározó egyházi ünnep a november 11-én megült Márton-nap, amely az őszi szüret, begyűjtés, az éves gazdasági munka végét, valamint az adventi böjt kezdetét jelöli. Márton az ünnep napja, amely ünnephez a liba tartozik.
A mustár a só és az ecet mellett régi és ismert asztali fűszer. Alapjául a növény magjait használják. Bingeni Szent Hildegárd (12. század) orvosságoskönyvében így ír a fekete mustárról: „melegítsen bort, és öntse hozzá, és keverje el, amikor éppen enni akarja, és így fogyassza, mert így a betegeket nem károsítja, mert haszontalanságát a bor melege eltávolítja. Ha azonban bora nincs, öntsön hozzá hideg ecetet, és így fogyasztva nem árt. Ha így a bor és az ecet nem mérsékli, nem használ ételként az embernek. A betegnek nem használ, míg az egészségesnek árt”. Becskereki Váradi Szabó György Medicusi és borbélyi mesterség című írásában (1698) viszont gyógyszerként ajánlja: „a gutaütöttnek mustáros étele, itala legyen, meleg ruhával dörgölgesse gyakorta magát, süvegét gyantával füstölje, úgy tegye fejébe, mikor lefekszik”.
A gyerekek fejlődése, illetve a megfelelő fizikai, szellemi teljesítménye szempontjából nagyon fontos a minőségi tápanyagok, energiaforrás biztosítása számukra a nap folyamán. A tanulók reggeltől sok esetben késő délutánig maradnak az iskolában, ezalatt fontos, hogy biztosítva legyen számukra olyan elemózsia, melyből tápanyagokat és energiát is nyer a szervezetük.
