A mesék atyjai, a Grimmek szerint: „Volt egyszer egy szabó, és annak egy fia. Ez a gyerek olyan pöttömre sikerült, hogy amikor fölserdült, akkor sem lett nagyobb egy babszemnél. Apró volt a teste, de nagy a mersze. Egy szép napon odaállt az apja elé, kihúzta magát, és kijelentette: – Édesapám, világot akarok látni! – Jól van – mondta a szabó –, segítsen a jó szerencse!” Mondhatni, a való világban sem árt némi jó szerencse – meg sok minden egyéb –, ha utazásra vágyunk, és mivel a fazékból fölszálló gőz hátán igencsak kétséges, hogy a kéményen átjutva messzire szállnánk, ízek szárnyán mégiscsak körbejárhatjuk a nagyvilágot. Kisebb lépésként csak ide a szomszédos Toszkánába látogatunk, aztán óceánokat átszelve jutunk a keleti Koreába (ami amúgy névileg dél) és a nyugati Mexikóba. És hogy Jankó se maradjon ki a folytatásból, babszemeket keresgélünk az elénk tálalt eledelekben.
Őszinteség, vadság és szikra – főként ezt a három tulajdonságot keresi egy férfiban egyetemi volt kolléganőm. Időnként összegyűl a kis csapatunk, kolléganőnk gyakran mondogatja, nehéz megtalálni a három X tulajdonsággal rendelkező nagy Ő-t.
A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, a második legjelesebb ünnepe a Jézus születését jelölő karácsony. Ezeket a napokat felkészülési időszak előzi meg: a húsvétra a negyvennapos nagyböjttel készülünk, a karácsonyra pedig az adventi várakozásban lehet rákészülni. Az adventi liturgia a 11–13. században terjedt el Európában, Róma általánosan azonban csak 1570-ben írta elő. Azt viszont már kevesen tudják, hogy az advent is böjtös időszak, azt a húsvét előtti nagyböjthöz viszonyítva kisböjtnek vagy adventböjtnek nevezték a népi kultúrában.
A narancs, szegfűszeg, fahéj, vanília illata együttesen karácsonyi hangulatot idéz, mint ahogyan látványnak is szép asztali dísz a szegfűszeggel tűzdelt narancs vagy alma is. Örökzöld trópusi fa, amin a szegfűszeg terem. Mielőtt virágai kinyílnának, a bimbókat begyűjtik és megszárítják, ez az ismert fűszer. Kellemes aromájú, picit csípős ízű.
Székelyföldön az ünnepi asztalok kellékei, díszei általában a húsleves, töltött káposzta, sült és krumplipüré, előtte pedig minifasírtokat, kevés bécsi szeletet, franciasalátát és krumplisalátát szolgálunk fel. A Székely Konyha és Kert műsorában szakácsunk, Szőcs Előd azonban új szintre kívánta emelni az ünnepi étkezést, ezért két drágább alapanyagot választott a menüsor összeállításához, pisztrángot és marhabélszínt szolgált fel, amelyekről bátran kijelenthetjük, hogy nem a mindennapi étkezésünk alapelemei, de még az ünnepekkor sem gyakran fogyasztjuk őket.
Csupán négyéves volt, amikor édesapja megnyitotta a sepsiszentgyörgyi Kastély éttermet. Ezek után mondhatjuk, hogy Kovács Gábor Áron a Kastélyban, a Kastéllyal együtt nőtt fel. Kétség sem fér hozzá, hogy őt is az a dinamika hajtja, ami a külföldön élő és alkotó fiatal séfeket. Bátran nyúl azokhoz a konyhatechnológiákhoz, amelyek új szintre emelik a helyi alapanyagokat, és az is bizonyos, hogy beírta nevét a székelyföldi konyhareformáló séfek névsorába.
Akár behatóbban, akár felületesen foglalkozunk az erdélyi konyha múltjával, jelenével vagy éppen jövőjével, Kövi Pál Erdélyi lakoma című gasztronómiai munkája megkerülhetetlen alapmű.
A karácsonyi ünnepeknek velejárói a nagy, közös, családi étkezések, a zsírosabb étkek, sütemények. Az emberek már tudatosan készülnek az ünnepi lakomára, fogyókúráznak, esetleg böjtölnek, sok esetben azzal a céllal, hogy később minél többféle finomságot megengedhessenek maguknak, bűntudat nélkül.
Az évek során ünnepeinket annyira kivetkőztettük magukból, amennyire mi magunk, emberek tettük önmagunkkal. Tisztelet a kivételnek, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a kivétel erősíti a szabályt! A fény, amely a lelkünket kellene melegítse, a szemünket sérti, harsányan, csillogó-villogóan, fülünkbe folyamatos reklám, zene üvölt, így űzve messzi a csendet, mely körbeölelhetne, ha hagynánk. A külső lett a fontos, a belsőt elhanyagoljuk, és ez advent, karácsony tájékán még hatványozódik.
A rozmaring virágoskertekben és cserepekben az ablakpárkányon vagy függőkosárban teraszon, tornácon nálunk is termesztett örökzöld bokrocska. Kámforos illatú, kesernyés ízű, aromás illóolajokban gazdag. Az ókortól nagyra becsült fűszer és gyógynövény, és mint ilyen, a mítoszok és babonás hiedelmek mágikus szereplője is.
A 21. században jóformán minden recept csupán néhány kattintásra van tőlünk: válogathatunk a leírások között a neten, például a Székely Konyha és Kert weboldalán, rendelhetünk néhány másodperc alatt nagyon specifikus szakácskönyveket, de szintén ennyi időt igényelnek a gasztromagazin-előfizetések is. Profik, kezdők, háziasszonyok és séfek is találnak számukra megfelelő szakácskönyveket. A 17. században azonban nem volt ennyire egyszerű szakácskönyvet írni vagy éppen böngészni, sőt, az 1600-as években elég valószínű volt, hogy aki tudott főzni, az nemigen volt jártas a betűvetésben, míg aki birtokolta az olvasás tudományát, az nem sokat járt a konyhába. Ez alól kivételek voltak a különböző rendi kolostorok, ahol a kitanult szerzetesek a konyhaművészetekben is valamennyire szakavatottak kellett legyenek. A 17. századi ferences szerzetesek életét és étrendjét, receptjeit mutatja be a Barátok asztalánál című kötet, amelynek beharangozó díszvacsoráján a Székely Konyha és Kert csapata is belekóstolt ebbe az életvitelbe.
Az ősz beköszöntével búcsút intünk lassan a paradicsomnak, az uborkának, megjelenik a piacokon, üzletek polcain a cékla, répa, petrezselyemgyökér. Ahogyan nyáron a friss saláták közkedveltebbek a nagy hőségben, úgy a hűvösebb, ködös időjárás leginkább a meleg krémleveseknek, főzelékeknek, egytálételeknek ad helyet.
