A belsőségeket – mint például a máj, vese, szív, velő – évszázadok óta fogyasztjuk, különösen a hagyományos, „orrtól a farokig” alapú húsfeldolgozás révén (lásd Székelyföldön a disznóvágást). Táplálkozás-élettani szempontból ezek az állati részek rendkívül gazdagok vitaminokban, ásványi anyagokban, fehérjékben, ugyanakkor túlzott vagy nem megfelelő fogyasztásuk bizonyos betegségekben szenvedőknél kockázatot is jelenthet. E havi cikkünkben górcső alá vesszük a belsőségek fogyasztásának előnyeit és kockázatait.
E tájakon a téli tüzelőt takarosan oszlopokba rakjuk, a pénzt élire, s még a népies rakott szoknyát is felöltjük nagyobb, sátoros ünnepeken. Aztán ha a kedvünk úgy tartja, még az ebédhez valót is egymásra rakjuk egy tepsibe, gondolván itt a rakott káposztára, krumplira, melyek közkedvelt, megszokott fogásaink közé tartoznak. Belsőségeket sem dobunk el, azon kevés népek közé tartozván, kik egy állat majd minden porcikáját ehetővé varázsolják. Ám a megszokottaktól kissé eltérve, készíthetünk különlegesebb falatokat is.
A csőben sütés hallatán sokan valami összetett konyhai eljárásra gondolhatnak – pedig ez az ételkészítési technika egyáltalán nem bonyolult, és nem is csőben történik, ez a klasszikus sütési mód egyszerű, mégis látványos, ízletes módja annak, hogy a hétköznapi alapanyagokból különleges fogások szülessenek. Lényege, hogy az alapanyagok rétegezve, mártásban készülnek a sütőben. Szakácsunk, Szőcs Előd pityókát sütött csőben, amit zöldparadicsomos salátával és sült hússal tálalt.
Gasztronómia, turizmus és identitás: ezek voltak a fő témái azoknak a beszélgetéseknek, amelyeket a Taste of Transylvania gasztrofesztivál szombati napján, a Kövi Pál sátorban tartottak.
A péntek délelőttöt töltöttük Balázs Árpád fotós kollégámmal a Taste of Transylvanián, Gyimesben. Már-már veteránként tértünk vissza a fesztiválra, harmadszor jártuk be, dolgoztuk le a fesztivált kettesben, kiismertük jól magunkat. Nem direkt választottuk ezt a napot, mégis úgy jött ki, hogy lapunk több szakácsának előadását, főztjét is meg tudtuk ízlelni, a több tíz izgalmasabbnál izgalmasabb fogás mellett.
„Mindennap egy alma az orvost távol tartja” – legalábbis a mondás szerint. Emögött ugyan van némi igazság, ám fontos leszögezni, hogy egyetlen élelmiszer sem képes önmagában biztosítani az egészséget vagy helyettesíteni a változatos, kiegyensúlyozott étrendet. Az alma viszont kétségtelenül értékes része lehet egy egészségtudatos étrendnek.
Mindig külön öröm dolgokat felfedezni és újra felfedezni. Vannak ételek és italok, amelyek egy ideig nagyon népszerűek, aztán elfelejtjük őket, majd megmagyarázhatatlan módon újra berobbannak. Az almabor egyelőre nem ilyen, ezért is érdemes róla beszélni.
Köztudottan egyik legmunkásabb konyhai alapanyagunk a csipkebogyó (hecsli, hecsedli, hecserli, peccs, bicske, csitkenye). Ezért nem túlzottan gyakran gyakorlom készítését. De minap, a monoton, szürkébe öltözött tájban oly csábítóan vöröslöttek rám a bozótból, hogy nem volt szívem otthagyni őket. Nosza, megtépkedtem a bokrot, persze az sem hagyta magát, de végül én nyertem. Túlnyomórészt. Kevesebbet harcoltam az ágakkal, mint az a bizonyos királyfi, jutalmam sem egy Csipkerózsika, de rá meg amúgy sincs szükségem. A karmolások beforrtak, a kabátomon támadt hasadást szépen összeöltögettem, ugyanis hegyes szerszámokkal, úgymint tű és kés, elég jól bánok (előző életemben tán sebész lehettem).
