Fehér nyúl

Napjainkban többször kerül szóba a húsvéti nyúl, Nyuszi, Tapsi Hapsi, Nyúl Péter, a Fehér Nyúl vagy Legkisebb Ugrifüles mint rokonuk a kert végi pajtából, ugyanis ölelgetni való kiskedvencként vagy okoskodó ravaszként ma már sokak számára elképzelhetetlen a tányérra kerülése. Bevallom, sokszor jómagam is elgondolkodom azon, hol az etikus határ a táplálékforrás beszerzésénél, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy ebben az életben én már vegetáriánus nem leszek. Gyermekkoromban a nyúl a kert végi ketrecben lakott, feladatunk volt némi zöld táplálék gyűjtése és szájukba nyújtása, melyet aztán ők szapora orrmozgatás és bajuszlengetés közepette villámgyorsan el is tüntettek. Fűben soha nem szundikáltak, és csak a pajtában szökdécseltek. Életem során amúgy egy háziállatot engedtünk ki az udvarra, zöldben üldögélés és rágcsálás céljából (ez, mondjuk, már sokkal később történt), egy tengerimalacot, mely oly sebesen tűnt el látóterünkből, hogy még búcsút inteni sem volt időnk. Egy macskának ellenben garantáltan felejthetetlen emléket szereztünk! Visszatérve a nyúlra, miután az ókori, római leporáriumokból kiszökdöstek és Európa-szerte elterjedtek, idő telvén minden nemzet étlapján megjelentek – gyakran igen nagy kedvencekké válva –, még később meg állandó lakókká váltak a szegényebb családok falusi istállóiban és asztalain is. Ám az utóbbi évtizedekben mintha csökkenni kezdett volna a nyúltenyésztési és -fogyasztási láz, legalábbis szűkebb (és talán tágabb) környezetemet szemlélve, igen ritkán tűnik fel vendéglőink étlapjain, családi eseményeken sem találkoztam vele, nem is tudom, hány évtizedre visszamenően. Jó lenne, ha visszaugrálna a gasztronómia színterére, elfoglalván jogos helyét napi étkezéseink során!