Köztudottan egyik legmunkásabb konyhai alapanyagunk a csipkebogyó (hecsli, hecsedli, hecserli, peccs, bicske, csitkenye). Ezért nem túlzottan gyakran gyakorlom készítését. De minap, a monoton, szürkébe öltözött tájban oly csábítóan vöröslöttek rám a bozótból, hogy nem volt szívem otthagyni őket. Nosza, megtépkedtem a bokrot, persze az sem hagyta magát, de végül én nyertem. Túlnyomórészt. Kevesebbet harcoltam az ágakkal, mint az a bizonyos királyfi, jutalmam sem egy Csipkerózsika, de rá meg amúgy sincs szükségem. A karmolások beforrtak, a kabátomon támadt hasadást szépen összeöltögettem, ugyanis hegyes szerszámokkal, úgymint tű és kés, elég jól bánok (előző életemben tán sebész lehettem).

A csipkebogyó meg vigaszdíjként elnyerte a málnától a leggyötrelmesebben gyűjthető gyümölcs megtisztelő címét. Persze a nehézségek itt korántsem értek véget, némi tisztítás, mosás, főzés után következhetett a komoly erőt igénylő passzírozás. Ugyanis egy csipkebogyó tartalma 80% mag (mely szintén használatos, a gyógyszer- és szépség­ipar terén), 10% szúrós szösz, 10% felhasználható héj és hús. Na már most, két lehetőségünk van, vagy egyenként kikanalazzuk a bogyókból a magos szőrt, vagy passzírozunk. Mivel nem vagyok egy türelmes, pepecselős munkákra alkalmatos személy, inkább izmaimat vetettem be e munkára. Meg az agyamat, kigondolván ama csodás ötletet, hogy átnyomom az egészet a krumplitörőn. Zúzófolyamat beindítva, működött is, míg bele nem törött, no, nem a bicskám… Jelentem, a csipkebogyó krumplitörő-törő, de szemléljük a dolgok pozitív oldalát, ez a konyhai eszközöm amúgy is csak a port fogta, mert én őt nemigen. Eme malőr után, előkapván a szűrő-kanál komplét, már minden olajozottan haladt a maga útján.

Csipkebogyóleves

Mint tudjuk, a csipkebogyó a vadrózsa vitamindús álbogyótermése (ezt az elnevezést én is most tanultam), melyet már az ókori ember is használt, nemcsak ennivalóként, hanem A-, B₁-, B₂-, K- és főleg magas C-vitamin-tartalma miatt, sorvadásos betegségek gyógyszereként is. A csipkebogyót mifelénk lekvár, szörp, esetleg bor formájában ismerik, de nagyon finom leves, mártás alapanyagává is válhat. Északon élő embertársainknál a téli menü egyik levesegyede a csipkebogyóból készült, így mindenféle gyári formában előállított C-vitaminok helyett eredeti formájában kerül szervezetükbe. A hosszú, sötét, hideg évszakokban pedig erre nagy szüksége van az embernek! A tél sajnos nálunk is igen hasonló, habár már annyira hideg, mint, mondjuk, 30 éve, de a sötétsége és a hosszúsága igencsak egyezik.

Hozzávalók:

• 500 g csipkebogyó

• 1½ l víz

• 130 g cukor

• 1 db narancs

• 100 g mandulapehely (tálaláshoz)

• 2 csepp vaníliakivonat

• esetenként kísérőként zab-, mandulakeksz

Elkészítés:

A megtisztított csipkebogyót megmossuk, ráöntjük a vizet, és mintegy harminc percig főzzük, majd átpasszírozzuk. A nehéz munka nyomán nyert levet fazékba töltjük, majd hozzáadjuk a cukrot, a narancs héját és a levének a felét, illetve a vaníliát, és öt perc alatt összefőzzük. Narancskarikákkal, pirított mandulával és tejszíncseppekkel díszítve tálaljuk.

Lilapereszke-lecsó

Az októberi erdőszélen fellelhető másik nagy kincs a lila (meg rozsdasárga, zöld, szürke) pereszke. E gombaalany nem potyára kapta a lila jelzőt, ugyanis még a húsa is lilás, habár kalapja és tönkje idősebb korában fokozatosan barnára fakul. Nevezik még gyémántpereszkének, őszi lasának, kéklábú gombának, kékszárúnak, téntásszárúnak (gondolom, ez utóbbi három nevet picit színvakoktól kaphatta). Késő ősszel is terem (szeptember elejétől akár novemberig), vastag lombszőnyegen, avaron, erdőben, erdőszélen. Főleg tölgyfa­leveleken vagy korhadó fenyőtűkön bukkan fel, de mogyoróbokrok közelében is gyakori. Nagy boszorkánykörökben vagy sorokban nő, ha egyet megtaláltunk, mérget vehetünk rá, hogy a rokonai is a közelben lapulnak. A hirip után a kedvenc gombám, csak nagy sajnálatomra sokkal kevesebb található belőle e vidéken. Igen finom majonézes gomba készülhet belőle, pici vöröshagyma- és tárkonyízesítéssel, avagy verhetetlen alapanyaga a gombapaprikásnak (a rókagomba-kedvelők imitt tiltakozhatnak). És tán mindezeknél is finomabb a juhtúróval és szalonnával sütött változat.

Mai második fogásunk hagymát, paprikát, paradicsomot, murkot és gombát tartalmaz, ugyanis lecsót alkottam, melynek némi pörköltes beütései vannak. Lecsómból lila pereszke dugdossa kifelé a kalapját, de mivel mindenki olyan kalappal köszön, amilyenje van, olyan gombát is vesz, amilyent akar (vagy kap). Mindezen alapanyagokat (körülbelül egyenlő arányban szerepeljenek az ételben, gomba lehet a duplája)  pirított szalonnán dinszteljük, sóval, borssal együtt. Nagyon szeretem az extra dolgokat, de néha az egyszerű is nagyszerűvé válhat! Most túrós puliszkával fogyasztottuk, de krumpliköretekkel (főleg krumplipürével) is igen passzol.

Csipkebogyós sültalma-hab  

Végezetül, visszatérve csipkebogyónkhoz, frissen szüretelt almával kombináljuk. Gyermekkorom egyik jellegzetes őszhöz, télhez kapcsolódó illata a sült almáé volt, melyre mostanában nosztalgiával gon­dolok, mivel már nemigen érezhető, szippantható semerre. Elhalálozott a gazdagság, a trend, a fogyasztói társadalom oltárán. Holott alábbi édességünkben tökéletesen támogatja a csipkebogyó kissé fanyar ízét, együttesen pedig jutalmunk egy könnyed, savanykás, üde ízözön, melyre igencsak szükségünk van őszi napokon is.

Hozzávalók:

• 40 dkg csipkebogyó

• 3 ek. méz

• 4 alma

• 4 tojásfehérje

• 1 ek. méz

• csipetnyi őrölt fahéj

Elkészítés:

A csipkebogyót főzzük, passzírozzuk, az így nyert sűrű pépbe belekeverünk két kanál mézet. Az almákat forró sütőben megsütjük, meghámozzuk, majd összetörjük és mézzel, fahéjjal ízesítjük. A tojásfehérjéket kemény habbá verjük, óvatosan beleforgatjuk az almapépet. Az almás habot a csipkebogyókrémmel váltakozva üvegpohárba rétegezzük.