Nem tudom, más népek hogy állnak e téren, és mennyire köztudott, hogy a magyar konyhában létezik egy olyan leves, melyet nem kimondottan gyomrok megtöltésére találtak fel. Történt ugyanis egy kisalföldi lakban, hogy egy anya szívét annyira megnyerte leánya udvarlója, hogy a háztűznézőre olyan levest főzött (szívvel-lélekkel, na meg némi furfanggal), mely fogyasztása után az ifjú azonmód az anyakönyvi, papi hivatalba rohant arájával. Azóta tudjuk, hogy nézd meg az anyját, vedd el a lányát, avagy a szívhez a gyomron keresztül vezet az út! A legényfogó egyébként alapjaiban hasonlít az erdélyi csorbához, különbség, hogy ez utóbbiban a sertés combja és rizsszemek is főnek, melyeket jómagam pici nokkedlikre szoktam cserélni.  Vallásos környezetben nevelkedő személyként ugyanis pontosan tudom, hogy mi a különbség a Szentírás és egy recept között, az előző örök állandó, míg az utóbbi gyakran változó. Imígy maradhatott ki mai levesünkből a csirkemáj és a gomba (bevallom, némi feledékenység is közrejátszott).

A csíkokra vágott csirkecombot sózzuk, borsozzuk és a zsíron le­pirítjuk. Mellétesszük a kockára (julienne-re, ha mutatósabbat sze­­retnénk) vágott zöldségeket, a fűszereket, és megfőzzük. Hőki­egyenlítéssel hozzákavarjuk a tejföllel összekevert lisztet, ízesítjük citrommal, tárkonnyal. Megszór­hatjuk petrezselyemzölddel, dúsíthatjuk főtt tojáskarikákkal, nokkedlivel, galuskával akár. Attól függ, kinek készül (após, férj, vej, fiúgyermek, avagy mindezek női változata), az illető mit szeret és mennyire éhes.