Citromfű, méhfű (egyes gyógynövénykönyvekben ma is ez utóbbi néven található meg), mézfű, mézelke, mind beszélő nevek, vagyis citromillatú és a méhek által kedvelt növényről van szó. Állítólag a legyek viszont nem szeretik, sokan a friss növényt jó légyűzőnek tartják, ezért is ültetik teraszok, ablakok közelébe. Tájainkon a citromfű fűszerként kevésbé felhasznált, ma is leginkább kellemes illatú és ízű teafűként ismert, és mint ilyen használatos önállóan vagy keverékekben.
Közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a székelyek nem esznek elég halat. Így nagyböjt idején érdemes tehát többet foglalkozni halas fogások készítésével. Rögtön az elején, ha jó alapanyag beszerzéséről van szó, egy feloldhatatlannak látszó ördögi körrel találkozunk: nincs jó alapanyag, mert nincs rá kereslet, de valószínűleg az alacsony szintű keresletet az is meghatározza, hogy nincs jó kínálat. Tény, hogy az éttermek kínálatában csak ritkán éri el a 10 százalékot a halas fogások száma, jó minőségű nyers alapanyagot pedig igazán nehéz beszerezni főként tengeri halak vonatkozásában.
Ha böjtös étkezésről és ételekről akarunk többet megtudni, kifizetődő, hogyha ennek nem hivatalos szakértőihez, de hivatalos forrásához fordulunk: a (mi esetünkben katolikus) egyházhoz, valamint az egyház kötelékébe tartozókhoz, a ferences szerzetesekhez. A tavaly év végén jelent meg a Ferencesek főztje. Szakácskönyv Csíksomlyóról az 1690-es évekből című kötet, amely, gazdag illusztrációinak köszönhetően, egyrészt a könyvtárunk egyik gyöngyszeme lehet, másrészt izgalmas és szokatlan receptjeivel a konyhában is kiváló végeredményű kihívások elé állíthat. A kötet több tíz böjtös napon készíthető recepttel segítette anno a ferenceseket, ma pedig minket – ezekből válogatott össze négyet szakácsunk és a kötet egyik közreműködője, Szőcs Előd.
Az erdélyi konyha fundamentumai közé tartozik a tokány, a pörkölt, a paprikás, valamint a kevésbé ismert vetrece, ám ezeket az ételeket, hasonlóságuk miatt, a köztudatban, de akár éttermek étlapján is gyakran összemossák. Mikor lesz a pörköltből paprikás? Hogyan vágjuk a húst a tokányhoz? Mivel ízesítsük a vetrecét? Kell-e sűríteni a pörköltet? Mindezeket a félreértéseket tisztázza a Székely Konyha és Kert februári lapszámában szakácsunk, Szőcs Előd, bemutatva, hogyan kell egy hagyományos paprikást ínycsiklandó módon tálalni.
A kiegyensúlyozott táplálkozás alapjai közé nemcsak az étkezések összetétele tartozik, hanem azok rendszeressége is. Az egész napos éhezés vagy csipegetés, illetve a napi egy-két étkezés semmiképp sem mondható rendszeres táplálkozásnak. A napi étkezések száma mindig egyénileg meghatározandó kérdés, nem lehet mindenkire ugyanazt a sémát ráhúzni. Napi egy-két kisétkezés beiktatásával elősegíthetjük a stabil energiaszint fenntartását, a megfelelő mentális és fizikai teljesítményt, szabályozzuk az étvágyunkat, egyenletesen tarthatjuk a vércukorszintet, illetve megelőzhetjük a falási rohamokat, a túlevéseket is. A felsorolt pozitívumok hozzájárulnak a hosszú távú testsúlykontrollhoz (nem meglepő, hogy a rendszeresen étkező emberek ritkábban küzdenek súlyproblémákkal), illetve segítenek abban, hogy este elkerüljük a fölösleges hűtőnyitogatást, nassolást.
Habár a sötét középkorban még az ördög ünnepének tartották, mára a nyugati keresztény világ egyik jelentős ünnepévé vált a farsang. Miért is övezné utálat, mikor fő jellemzői a vidámság, öröm, sarkában meg mulatság, eszem-iszom jár, útközben meg az ember, levetkőzve önmagát, bárkivé válhat?! Miként az árapály, a farsangi időszak hossza is szorosan összefügg a Hold járásával, de legyen hosszabb vagy kurtább, igyekezzünk kellőképp megünnepelni!
A gasztronómiatörténet szerint a koriander a Földközi-tenger vidékéről származik, ma az egész világon termesztik. A konyhaművészetben és a gyógyászatban nagyjából háromezer éve használatos, bár olyan adatokat is emlegetnek, hogy hétezer éves szanszkrit írásokban is felbukkan. Az i. e. 1550 körül lejegyzett egyiptomi Ebers-féle papirusztekercsek néven ismert gyógynövénykönyvben is szerepel.
A Székely Konyha és Kert gasztromagazin januári számának sztárja a magyar őshonos disznófajta, a mangalica. A báránysertésnek is nevezett állat különlegességét, népszerűségét nemcsak érdekes szőrzete adja, ezt ízletes, márványos és kiváló minőségű húsának, rendkívüli zsírosságának is köszönheti. Ebben a hónapban szakácsunk, Szőcs Előd mangalicából készített étkeket szolgált fel, miközben a mangalica és általában a sertéstartás és disznóhúsfogyasztás jellemzőiről mesélt, míg dr. Fancsali Edina Melinda endokrinológus szakorvos a mangalicazsírban található ómega-3 zsírsav jótékony élettani hatásait fejtette ki. Emellett az Átalvetős agropanzióba is ellátogattunk, ahol igazi mangalicaturizmusra készülnek.
Napjainkban egyre több ember vált gluténmentes, tejmentes vagy különféle „mindenmentes” étrendre, nem kifejezetten egészségi okokból és/vagy orvosi, dietetikai javallatra, sokkal inkább divatból vagy az interneten olvasott, nem kifejezetten tudományos tényekre támaszkodva. Vajon mennyire ártalmas, ha szakmailag megalapozatlan tanácsokat követünk, és ok nélkül mellőzünk alapélelmiszereket az étrendünkből? Többet árt, mint használ? Mikor van és mikor nincs értelme „mentes” étrendeket követni? E havi cikkünkben leginkább a glutén- és tejmentességről ejtünk szót.
Lássuk be: a huszonegyedik századi kis- és nagyvárosok lakóinak többségét megfosztották a disznóvágás örömeitől. Pedig ahogyan azt egy élő klasszikusnak számító magyar humorista is megmondta, a disznóvágás nem más, mint a nemzeti téli sport. Vagy amint szűkebb csíkszeredai pátriánk nagy írója, György Attila szokta mondani, a disznó az ember legfinomabb barátja. A huszonegyedik század magyar városlakóinak többségét pedig ettől az élménytől fosztották meg.
A decemberben megjelent Ferencesek főztje című kötetet szentségtörés lenne szakácskönyvnek vagy recepteskönyvnek nevezni. Gasztrotörténeti mérföldkő, elsősorban azért, mert Saly Noémi történész a kiadvány bevezető tanulmányában részletesen feltárja és bemutatja az 1693-ban Csíksomlyón másolt szakácskönyv helyét és szerepét a magyar kultúrtörténetben.
A mesék atyjai, a Grimmek szerint: „Volt egyszer egy szabó, és annak egy fia. Ez a gyerek olyan pöttömre sikerült, hogy amikor fölserdült, akkor sem lett nagyobb egy babszemnél. Apró volt a teste, de nagy a mersze. Egy szép napon odaállt az apja elé, kihúzta magát, és kijelentette: – Édesapám, világot akarok látni! – Jól van – mondta a szabó –, segítsen a jó szerencse!” Mondhatni, a való világban sem árt némi jó szerencse – meg sok minden egyéb –, ha utazásra vágyunk, és mivel a fazékból fölszálló gőz hátán igencsak kétséges, hogy a kéményen átjutva messzire szállnánk, ízek szárnyán mégiscsak körbejárhatjuk a nagyvilágot. Kisebb lépésként csak ide a szomszédos Toszkánába látogatunk, aztán óceánokat átszelve jutunk a keleti Koreába (ami amúgy névileg dél) és a nyugati Mexikóba. És hogy Jankó se maradjon ki a folytatásból, babszemeket keresgélünk az elénk tálalt eledelekben.
