Néhány évvel ezelőtt elkapott a befőzési láz, elteszünk mi már mindent, dzsemet, savanyúságot, friss, főtt és sült zöldséget, gyümölcsöt, borkánba, bidonba és fagyasztóba egyaránt. A nagy eltevési lázban pedig felfedeztük a brassói nagybani piacot, ahol közvetlenül a termelőktől lehet nagy mennyiségű befőzési alapanyagot beszerezni, kifejezetten olcsón. Lévén, hogy nagybani piac. Három ötvenben vettük a vinettát, hét lej volt a kápia paprika, hat lej a gogos, tíz kötés csomborért öt lejt, egy fél bokor tárkonyért tíz lejt fizettük. A befőzési paradicsomot pedig két lejben vásároltuk. Két lej kilónként, nem darabonként, nehogy félreértsék, a két banánosládányi paradicsom negyven-egynéhány lej volt.

A piaci élményhez hozzátartozik az alkudozás. Mindegy, hogy ócskapiacon, zöldségpiacon, nagybani piacon, esetleg az út szélén felállított standoknál vagy házak előtt kínált portékát vásárolunk, alkudozni kell. Jólesik balkáni lelkünknek, ha egy-két-tíz-húsz lejjel kevesebbet fizetünk, vagy megkérjük az árust, hogy még két fej fokhagymát csapjon hozzá a kosarunkhoz. Csak hogy biztosan tudjuk: annyira az árus nem vert át. Idén a két lejes paradicsom árából nem lehetett alkudozni, maximum felfelé. Mit vesz az ember napjainkban két lejért, hol kap két láda akármit is negyven-egynéhány lejért? S főleg elmegy a kedve az alkudozástól, ha végignéz a termelőkön, akik teherautóba pakolt árujukkal napokra a piacra költöznek – ahol még normális mosdó sincs, kerestem –, s reménykednek, hogy jó árban tudják értékesíteni portékájukat. Főleg, ha végiggondolja, hogy milyen körülmények között folyik napjainkban a termelés, a mezőgazdasági munka. Hogy a klímaváltozás miatt teljesen kiszámíthatatlan időjárási körülmények között dolgoznak, hetekig tartó szárazsággal, heves viharokkal, jégesővel, áradással, nálunkfelé vadkárokkal néznek szembe. Hogy a termelés ára – vetőmag, műtrágya, gépek, üzemanyag stb. – magas és egyre kiszámíthatatlanabbul emelkedik, hogy munkaerőt nehezen találni, hogy az adókat, illetékeket, törvényeket egyik napról a másikra változtatják. S még így is két lejben kell adja a paradicsomot?!

Szóval idén nem alkudoztunk. Még a banánosládát is szó nélkül kifizettük. Sőt, még azt sem tettem szóvá, hogy az utánam következő vásárlónak már nem hét, hanem hat lejben kínálta az árus a paprikát. Így is jó árban vásároltunk, túl jó árban. Itt nem volt szükség alkudozásra, itt nem engem vernek át, ebben a helyzetben az árus, a termelő az, aki a rövidebbet húzza. Hiszen ennek a paradicsomnak a valós értékét valaki más, valami másban fizeti meg. Úgy döntöttem tehát, hogy az egyetlen kiszámítható elem kívánok lenni ebben a bizonytalan ágazatban: a megbízható vásárló, aki megveszi a helyit, alkudozás nélkül. Mert ha nincs, aki megvegye a két-öt-tíz lejes paradicsomot, akkor lassan az sem lesz, aki megtermelje, hiszen már így is nehezen éri meg ezzel vesződni. És ne feledjük: két lej kilója, nem darabja.