Fűszerládikó: A fűszerek története 2.

A fűszerek történetében az ínyencség igényét leszámítva mai napig döntő sajátosság a tájjelleg és a vele összefüggő népi szokásrend. Az, hogy melyik faj honos a közeli erdőn-mezőn, termeszthető-e a kertben vagy éppen virágcserépben az ablakpárkányon, ma is meghatározó. Konyhai felhasználásukat régióról régióra változó hagyományok szabályozzák, azaz minden nemzet konyhájának megvannak a kedvenc fűszernövényei. Csak néhány példa: Közel-Keleten és Görögországban szurokfüvet, mentát vagy kaprot tesznek a bárányételekhez. Thaiföldön az egyik alapfűszer a koriander, emellett citromfűvel ízesítik a csirke- és halételeket. Angliában a sertéshús elmaradhatatlan ízesítője a zsálya, ez adja a Derby sajt zöld színét is, a sült bárányhoz viszont a mentaszósz illik. Skandináviában a kapor a halételek fontos fűszere, amely Dániában inkább a leveseké, Amerikában és Európa egy részén pedig a savanyított uborkáé. Nálunk legfőképp a káposztáé és a tökfőzeléké, de említsük itt meg a székely ordás palacsintát is, amelybe a friss kaporlevél kötelező. Az olaszok nagyra becsülik a bazsalikommal, rozmaringgal és paradicsommal ízesített bárányt, a németek a csomborral, a mexikóiak pedig a csípős Cayenne-borssal fűszerezett babot, a franciák a tárkonyos csirkét és a köményes halat, Indiában ki nem felejtik a gyömbért szinte semmiből, legyen az húsféle, zöldség, gyümölcssaláta vagy valamilyen édesség.