Az otthoni palántanevelés nem bizonyult osztatlan sikernek. Mostanig semmiképp. Sorozatunk követői bizonyosan emlékeznek a tavalyi nagy palántamészárlásra, amikor az április végén kiültetett paradicsom- és paprikapalántákat sikerült egyetlen éjszaka alatt tömegesen lefagyasztanom. Az idei palántakaland sem veszteségmentes. Ezúttal azonban a hirtelen jött felmelegedések viselték meg a növényeimet.

Az előző részben túlfűtött magabiztossággal számoltam be arról, micsoda sikertörténet a saját kezűleg csíráztatott és nevelt palánták esete… Nos, kiültetés után némileg árnyalódott a kép. Mindenféle analóg és digitális tanács ellenére elmulasztottam a félárnyékos helyiségben nevelt növények rituális, szabad levegőre történő kiszoktatását. Bár objektív okok miatt, hiszen városi körülmények között nem állt rendelkezésemre olyan szabadtér, ahová reggel kihelyezhettem, este pedig beszedhettem volna a palántákat, hogy kellően megerősödjenek és felkészüljenek a kiültetésre. Hogy ennek okai objektívek voltak vagy sem, az látszólag teljesen érdektelen a biológia számára.

A kiültetést követően a palánták egyszerűen elernyedtek, néhány földig hajolt, a fóliában ráadásul a szellőztetés ellenére is megsokszorozódott a kinti hőmérséklet, sok palánta levele megfoltosodott, az ún. égés jelei mutatkoztak rajtuk. És akkor én most mit csináljak? Még az is megfordult a fejemben, hogy a szomszédságban imádkozót szervezek a túlélésük ügyéért, de letettem róla. Egyszerűen széttártam a kezeimet, és az égiek kegyeire bíztam a nagy gonddal nevelt palántáimat. (Persze ez sem volt túl átgondolt lépés, csak később jutott eszembe, hogy az égiek nem biztos, hogy fentről belátnak a fóliába.)

A jó hír viszont az, hogy a palánták többsége az utóbbi héten új leveleket hajtott, sötétzöldeket és egészségeseket, az öntözés menetrendszerűen indul és megáll, az ágyásokba beledolgoztam kellő mennyiségű tápanyagot komposzt és trágya formájában, tehát elvileg nincs miért aggódni. A palánták egy-két hetes kóválygását viszont késésként kell elkönyvelni, ez tény. Természetesen ez nem vette el a kedvemet attól, hogy jövőben is saját kezűleg neveljek palántákat, de annyi biztos, hogy annak elhelyezését, logisztikáját alaposabban át kell gondolnom.

Koraiak

Alig merem leírni, de idén nagyon korán munkára fogtam a fóliasátort. Február végén többféle salátát, újhagymának való dughagymát, zöldborsót, rukkolát, spenótot ültettem el. Örömmel jelentem, hogy a spenótot első rendben már betakarítottuk, a salátát folyamatosan szüreteljük, napok kérdése, és a gyerekek beszabadulhatnak a zöldborsóbokrok közé, újhagyma pedig van temérdek. Retek… Na retek, az nem lett. Becsszó, frissen vásárolt, általam kibontott csomagolásból vetettem a retket, cékla lett belőle. Természetesen furcsának találtam, de nem zártam ki annak lehetőségét, hogy rosszul jegyeztem le, és tulajdonképpen bébicéklát vetettem. Mondom magamnak, megpróbálom még egyszer, ezúttal szabadföldbe vetem, ugyanabból a tasakból, ugyanúgy. És kibújt. A cékla. Tanakodva leültem az ágyás szélére és megállapítottam, hogy az einsteini értelembe vett őrült választópolgár hibájába estem, aki négyévente ugyanazt csinálta, és mégis más eredményt várt el. Nem jött be. A családi retekdeficitet úgy igyekszem orvosolni, hogy a retekmagok csomagolását háromszögűre hajtogattam és jól bedobtam a tűzbe. Második lépésként három különböző fajta, három különböző csomagolásból származó retekmagot vettem újra.

Kalandok szabadföldben

A fólián kívüli életet is alaposan felbolygatta a meglehetősen korán érkező felmelegedés. Ez abból látszik, hogy az elvetett murok és gyökérpetrezselyem egyáltalán nem szembeötlő a földben, elsősorban azért, mert eltakarja a gyom. Természetesen a hirtelen melegre forduló időjárásnak a legnagyobb haszonélvezője a gyom, amit szerintem éjszakánként kis zöld földönkívüli békaemberek palántálnak a földünkbe, mert családilag is képtelenség felvenni velük a versenyt. De legalább ha sorba ültetnék, talán úgy könnyebb lenne eltávolítani.

Sikeresnek látszik viszont a fokhagymaprojekt. Míg tavaly csupán erőtlen próbálkozásaim voltak arra, hogy termesszek néhány tő fokhagymát, idén tavaszra alaposan kikupáltam magam, megtudtam, hogy tavasszal már csak tavaszi fokhagymát szabad ültetni. Rendeltem is tavaszit, makóit, Bukarestből. De hát ez a globálkapitalista, piacfundamentalista háztáji kertészet már csak ilyen. Lényeg, hogy száznál is több fokhagymatő szemet gyönyörködtetően fejlődik, jut ezekből jövő tavaszra is, de természetesen ősszel nem felejtem el elültetni az őszit sem. Fokhagymából ugyanis sosem elég, ráadásul a szomszéd kutyája is imádja, kolbász formájában több kilót képes megenni belőle.

Új terv: a bioreaktor…

…ami nem egy katonai vagy védelmi objektum, hanem egy igen elmés és kimunkált komposztálószerkezet, és a következőképpen kell elkészíteni: nagyjából egy méter magas hálóból vagy rácsból kell készíteni úgy, hogy egy négyzetméternyi alapterületet öleljen körül. Érdemes belülről kibélelni geotextil fóliával. Az így kialakított nagy kosárba fel kell állítani három 110-es átmérőjű műanyag csövet, amelyek falába sok, 2-3 centi átmérőjű lyukat kell fúrni. A kosárba, a csövek köré kell rétegesen lerakni a komposzt összetevőit, belocsolni, betakarni geotextil fóliával, a többi már a biológia dolga. A megoldás előnye az, hogy nem kell folyamatosan átmozgatni, levegőztetni a komposztrakást, és nagyjából két hónap alatt 80 százalékos komposztot kapunk. Reményeim szerint sorozatunk következő részében már erről is beszámolhatok, a gyomlálásról ugyanis semmi érdekeset nem lehet mondani.