Aháztáji kertészkedés egyik legizgalmasabb fejezete a palántanevelés. Személy szerint idén próbáltam ki először, így közel az ötvenhez. Adrenalinból már ennyi is megteszi, amennyit a csírázó, cseperedő növények hozni képesek. Az elhatározás derült égből jött, március 9-én, a vasárnapi ebédet követő szunyókálás közben álmodtam róla. Hétfőn reggel már sorban álltam a vetőmagbolt előtt, alkalmi vétel során beszereztem egy minifóliát keretestől, palántázóedényeket vásároltam, vagy rögtönöztem dobozokból és kefires poharakból… és már nem volt megállás.

A zakuszkáskert terve

Persze jó lett volna magot fogni a tavalyi paradicsomokból, de a kertészeti debütálás évében a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy félretegyek egy-egy szépen érett példányt a négy-öt fajtából. A paprika szépen termett ugyan, de nem volt köztük olyan fajta, amelyre idén is ellenállhatatlanul vágynék. Úgy döntöttem, a paprikákat idén arra fogom, hogy feltétel nélkül, eskü terhe alatt szolgálják az őszi zakuszkaprojektet. Tehát lesz kápia és gogosári paprika, esetleg egy-két tő fehér húsos csak úgy enni. A padlizsán tavaly kellemes meglepetést okozott: néhány későn ültetett, csenevész palántából hat-hét emberes méretű gyümölcs érett a fóliasátorban. Lesütöttük, kikevertük, megettük.  

A tavalyi tapasztalatok nyomán egyértelműen adódott a döntés, hogy idén a fóliasátor teljes kapacitása a zakuszka eltevésének ügyét fogja szolgálni. Teljes szívéből, minden erejéből. Optimista pillanataimban még arra is gondoltam, hogy ha a nagy termés bespájzolásához nem lesz elég befőttesüveg, a felesleget legfeljebb megesszük. Nem meglepő tehát, ha idén a palántanevelés, a háztáji amatőr kertészet alrendszereként, ugyancsak a zakuszkaprojektet szolgálja ki.

Csak tervszerűen

Első számú tapasztalat: nem szerencsés, ha a palántanevelés ellenállhatatlan vágya a vasárnap délutáni szieszta idején szállja meg az embert. Egész pontosan az nem szerencsés, ha ezt a szándékot egyik pillanatról a másikra meg is valósítja. Ideális esetben a paprika-, zeller- és padlizsánpalántázásra legkésőbb február végén kellett volna vágynom, a paradicsomok vetésére pedig ráért volna március 20. után is, a káposztafélékre pedig idén gondolnom sem szabadott volna, mert az úgy kudarc, ahogy van. Jelenleg ugyanis a paradicsompalánták túl nagyok – a mellékelt fotóhoz kompozíciós megfontolásból is alig tudtam két kisebbet kiválasztani –, a paprikapalánták túl kicsik, a padlizsánoknak is van még mit behozniuk.  A zellerpalántákon pedig már csak az ima vagy a szakértelem segíthetne, tehát marad az ima.  

Szakértelem régen…

Amint az utóbbi egy hónapban igyekeztem elmélyülni a palántázás varázslatos művészetében, csak amúgy törtek fel belőlem gyerekkorom falun töltött idejének emlékei. Fiúgyermek lévén engem a nagy dolgok nyűgöztek le: a szénásszekér, a ló, a szántás és boronálás, a kazalrakás. A szé­na­csinálás kevésbé. A veteményezés és palántázás emlékei nem vagy csak nagyon halványan maradtak meg emlékezetem bugyraiban, nagyjából ott, ahol a rokonság női tagjainak otthonkás és fejkendős képeit őrzöm. Sőt arra is emlékszem, hogy a hagyományos székely gazdaságban a veteményezést nem emlegették a gazdálkodási munkák legelismertebbjei között, nem is úgy beszéltek róla. Utólag összerakva a képet, talán ezért élt az a képem az akkori férfiakról, hogy számukra csak az számított ételnek, ami az istállóból származott, nem pedig az, ami a veteményesből. Hús legyen, s pityóka, a zöldség csak apróra vágva és a felismerhetetlenségig bele- vagy szétfőzve az ételben, esetleg hordóban savanyítva. (Mint ahogy férfiszemmel nézve nem a lekvár a gyümölcsök tartósításának legjobb módja.)

Természetesen arra gondol az ember, hogy talán jobb lett volna akkoriban odafigyelni a nagymamák és nagynénik titkos kertészeti tevékenységére, amiből sajnos csak annyi maradt meg, hogy egy-két kipalántázott zöldség hol a tornácra, hol az ablakpárkányra, hol pedig a virágoskert szélére vándorolt, amit láthatatlan kéz hordozott és erőteljes női rikoltozás óvott az olyan rosszcsontoktól, mint magam is voltam.  

…és ma

Jobb híján a világhálón gyorstalpalva szedi össze az ember azokat a tudnivalókat, amelyek egy elviselhetően felemelő palántanevelésen alapuló terápiát eredményezhetnek. Egy dologban viszont nem voltam kíváncsi a világhálón osztogatott tanácsokra. De nem azért, mert mindent tudok róla, hanem azért, mert készleten volt: a palántaföld. A tavaly készült házi komposztnak sem a kémhatását, sem a nedvességtartalmát nem mértem meg, hanem az elrendelt palántaföld tulajdonlásának nyugalmával poharakba adagoltam, szemmértékre beöntöztem és már vetettem is bele az előcsíráztatott magokat. Na persze volt itt egy kis újkori tudás, amit a Kisvakond YouTube-csatorna videóiból lestem el. A földet letakart edényben, mikrohullámú sütőben mintegy 15 percig fertőtlenítettem. Miután kihűlt, némi perlitet (a palántaföld vízháztartását szabályozó természetes ásványi anyag) adtam hozzá, majd beoltottam mikorrhiza gombával. Nem igazán beszélek biológiául, de annyit megértettem a működéséből, hogy nevezett képes együttműködni haszonnövényünk gyökereivel, mindkettőjük számára előnyös együttműködésbe fognak, és ha nekik ez jó, tőlem csinálják. Azóta ha egy társaságban valaki úgy hozza fel a kertészkedés témáját, hogy nekem épp nincs kedvem beszélni róla, rendszerint ennyit mondok: hát én mikorrhizás földbe ültettem, s szépen nőnek. Ezen a ponton rendszerint valamilyen főzési témára térünk át.  

A kezdőcsapat

Ha naponta nem is, hetente legalább kétszer névsorolvasást tartok pályakezdő zöldségeim között. Számba veszem a veszteségeket. Jelenleg legalább negyvenkét tő paradicsom (olyan gyorsan nőnek, hogy nehéz megszámolni), hatvanöt tő paprika és harminckét tő padlizsán várja, hogy fagymentes időt jelezzenek a meteorológusok, és kellő biztonsággal ki lehessen őket ültetni. A tanulság az, hogy valóban fel­emelő elfoglaltság a palántanevelés, és jövőre minden másképp lesz: alaposan megtervezve, meg minden.