Ahhoz, hogy az uralkodói osztály létjogosultságot nyerjen, szükség van minél nagyobb számú, irányításra szoruló népre, kiket jóságosan, bölcs tanácsokkal terelgethetnek a megfelelő (hogy kinek, az már más téma) úton. Az istenadta nép pedig él, túlél, dolgozik, jó esetben pihen is, és nagyokat (vagy kisebbeket) eszik. A népcsoportok egyik tagja a paraszté, kik régen földet műveltek, állatokat neveltek, mára azonban már ők maguk a neveletlenek. Anno, egy paraszti konyhában nagy sürgés-forgás csak azért lehetett, mert ott lakott az egész család, és egymást kellett kerülgetniük. Ettek, ami éppen érett, ami a ház körül fellelhető volt, és nem az extra fűszerezés,  hanem a leleményesség tette ízesebbé falatjaikat. Éhes gyomor nem válogat elv alapján, túl sok ételmaradék valószínűleg nem került a moslékba. Ezen mai étek pedig egy vasárnapi, ünnepi fogás lehetett náluk, ennyiféle összetevővel. Hogy passzoljon a mai ételsorba, a lapocka helyett császárhús került bele, tudván, hogy az igen jó barátja és kísérőtársa mindenféle káposztának. Savanyú persze még nem termett a hordóban (mert el sincs téve), de a kertben már szépen fejesednek, egyet fel is áldoztam hát közülük a paraszttál oltárán.

Az alapanyagokat szeleteljük, kockára vágjuk. A hagymát, gombát, húst, kolbászt a zsíron megpirítjuk, fűszerezzük, majd hozzákeverjük a káposztákat és az aszalt szilvát. Felöntjük a vörösborral, vízzel, és készre főzzük. Mai egyedünk annyiban változott, hogy a szilvát tőzegáfonya helyettesítette, a sertéslapocka helyett pedig császárhússzeletek kerültek egy tepsibe, ahol szerencsésen mosolygós pirosra sültek. Nem egy diétás étel, tanúsíthatom, mi (mármint a fogyasztók) biztos, ami biztos alapon, a maradék vörösbort is leküldtük utána, nehogy a zsír megfeküdje a gyomrunkat. Kellő energiát ad a pityókaszedéshez, de mivel én nem ültettem, betakarítanom sem kell, ily módon, békésen pilledve elmélkedhettem a félárnyékban a világ nagy dolgain.