Eme nyúlleves leírásának lelőhelye az 1935-ben megjelent Az Ínyesmester 1000 új receptje című kötetben található. Az Ínyesmester írói álnév alatt Magyar Elek örvendeztette meg a gasztronómiát kedvelőket számtalan, irodalmi szintre emelt receptjével, egy végzett jogász, aki ugyanakkor újságíró, ráadásul a Telefonhírmondó hangja is volt. Meghatározása szerint ínyesmesterek, vagyis ínyencek mindazok, akik nem csupán „az ételeket és italokat jól, művészettel képesek elkészíteni, sőt kreálni, hanem azok is, akik kifinomult, kulturált ízléssel tudják ezeket értékelni és elfogyasztani”. Az első gasztrobloggerek egyike, 1928 januárjától heti rendszerességgel jelentek meg gasztromómiai írásai a Pesti Napilapban, a lap 1939-es megszűnéséig. Szakácskönyveivel valami érdekes, izgató olvasmányt adott olvasói kezébe, melyet saját bevallása szerint  „felgerjedt étvággyal olvastak olyanok is, akik nem viselkedtek különösebb vonzalommal a szakácsművészet iránt”.

„A nyúlaprólékot puhára főzzük, sárgarépa, petrezselyemgyökér, kakukkfű, babérlevél, pár szem bors és só társaságában. Rántást csinálunk, feleresztjük a nyúl leszűrt levével, tejföllel ízesítjük, és beletesszük a csontokról lefejtett húst is. Zsemlyegombócot adunk melléje.” Ehhez képest, mondjuk, én a konyhai tevékenység szabadságának jegyében a rántás helyett a hasábokra vágott zöldséget eresztettem fel az átszűrt lével, és nem tejfölöztem meg. A gombócokat külön főztem, szintén egy kis nyúllében. Lényeges, hogy ne lobogva (azt hagyjuk meg a zászlóknak és a száradó ruháknak) forr­jon, hanem csak úgy pianóban gyöngyözzék, úgy fél órácskán át.