Az angyalgyökér vagy angelika nevű növény nem tartozik az általánosan ismert fűszerek és gyógynövények közé. Felhasználását tekintve három adatot szoktak közölni: karmelita víz, gyomorkeserű italok, olasz vermut.
Egy középkori legenda szerint a növény neve és ismerete ‒ angelika, magyar fordításban angyal ‒ Szent Mihály arkangyalnak köszönhető, mert ő jelent meg egy szerzetesnek, hogy megmutassa a növény gyógyító, gonosztól oltalmazó erejét. A legenda akkor vált közismertté, amikor 1655-ben Európa lakosságát pestis tizedelte, és úgy hitték, e növény angyali erejével segít leküzdeni a járványt. A Londoni Királyi Orvostudományi Egyetem által kidolgozott „a király pestis elleni receptje” néven jegyezték be a hivatalos patikaszerek közé. A legendákban kevéssé hívők azt mondják, a névadás oka az, hogy a növény virágzása a Szent Mihály arkangyal ünnepének tekintett május 8-a körüli időre esik. Több mint ezer éven át mágikus növénynek tekintették, például Európa sok vidékén nyakláncot készítettek a leveleiből, hogy óvjon a betegségektől és a rossz szellemektől. A hiedelem szerint olyan növény, amelyet a boszorkányok sohasem használnak, sőt elkerülik, ezért védelmet nyújt a rontásokkal szemben. Magyar nyelvterületen az angyalgyökér, angyalfű, Székelyföldön az angyélika név volt elterjedt. Erdélyben sok helyen vadzeller a neve a hasonlóság miatt, Kalotaszegen és környékén pedig libaláb, ezek semmilyen angyali tulajdonságra nem utalnak.
Kétéves, ernyős virágzatú, magasra növő régi fűszer- és gyógynövény. Gyökere édeskés ízű, pikánsan keserű és fűszeres aromájú. Őshazája Grönland, Izland és Szibéria. Elterjedésének déli határát a Kárpátokban éri el nedves helyeken, hegyalji patakok mellett, ahol vadon is terem. Európában a 9. században kezdték termeszteni, de konyhakerti zöldségként soha nem vált népszerűvé, bár fiatal leveleiből, szárából az észak-európai országokban főzeléket készítenek. Paracelsus a növény levét mint „legjobb orvosságot” dicsérte. A 16–17. század folyamán a gyökeréből préselt lé egyik összetevője volt a híres karmelita víznek. Erről az italról azt tartották, hogy enyhíti a fejfájást, nyugtató hatása van és növeli az élettartamot. Kibédi Mátyus István Ó és új diaetetica, azaz a jó egészség megtartásának modját fundamentumoson elö-ado Könyve (1787–1793) így ír róla: „Az angyélikagyökérről az erdélyi Szováta-Szakadáton azt tartják, hogy ha meghasítják, egy csuporba vízbe teszik, s azt a levet isszák, az nagyon jó étvágyat hoz.”
Fűszerként a gyomorkeserű italok és az olasz vermut fontos ízesítője, ezenkívül ritkán találkozhatunk vele az ételreceptekben. Sikerült rátalálnom egy pikáns mártásokhoz, salátákhoz illő fűszeres ecet leírására, ínyencek számára: „2,5-2,5 dkg angelikagyökeret, szegfűszeget, levendulát egy liter ecetben öt-hat napig áztatunk, majd leszűrjük és hozzáadjuk a fűszerek kisajtolt levét is.” És egy érdekesség Tien Huu, aki Münchenben egy speciális vietnámi éttermet vezet, A rizsföldek szerelme – Ázsia erotikus konyhaművészete című könyvéből (Budapest, é. n.): „Angyalgyökér. Ez a recept azoknak is hasznára van, akik túlságosan izzadnak, közvetett módon tehát erotikus feladatokat tölt be. Hozzávalók: 15 g kínai angyalgyökér, 15 g ginszeng, 2 sertésvese, 1 liter víz, ¼ teáskanál bors, 2 evőkanál rákszósz. A sertésveséket megtisztítjuk, vízben puhára főzzük. Kivesszük a vízből, majd a lébe beletesszük a borsot, a rákszószt és mintegy felére főzzük. Ekkor hozzáadjuk a ginszenget és az angyalgyökeret és addig főzzük, amíg már csak ¼ lé marad vissza. Ezt finom szűrőn átszűrjük, a veséket megesszük, a főzetet megisszuk.”
Gyógynövényszakértők arra figyelmeztetnek, hogy aki nem ismeri föl a növényt teljes biztonsággal, az a természetben ne gyűjtse, mert kinézete és élőhelye alapján könnyű összetéveszteni a nagyon mérgező vízibürökkel. A friss gyökér maga is mérgező, a szárított már nem, de huzamos, különösen külső bedörzsölőszerként való használata fényérzékenységet okozhat. Nem is olyan angyali, mint amilyennek a nevéből hinnénk.
Fotó: pixabay.com
