Áll a fóliasátor, 50 négyzetméter kontrollált, de legalábbis részben kontrollált színtiszta bioüzem, aminek folytatásában szabadtéri veteményes is lesz. De arról majd később. Kertésznaplóm első részében még csak arról tudtam beszámolni, hogy a szerkezet állt, de most már arról is, hogy kiállta a mintegy harmincnapos időszak próbáját.

Nagyjából ennek félidejében került rá a 170 mikronos, kifejezetten erre a célra gyártott fólia, amit kora tavasszal szereztem be úgy körülbelül 150 négyzetméternyi mennyiségben. A 10,5 × 14 méteres lepedőt egyben szállították le, és – be kell vallanom – rettegtem a felrakásától. Kerülgettük, nézegettük, tervezgettük a műveletet apósommal, mikor azonban már elkerülhetetlen volt belevágni, töredelmesen segítséget kértünk a szomszédoktól. András és a fóliasátorok építésében járatos Tamás közreműködésével sikerült pikk-pakk helyére emelni a hatalmas műanyagot, rögzítettük, vágtuk, kész. A rögzítést első körben a lelógó fóliavégek leföldelésével oldottuk meg, a kifeszített fóliát pedig jó minőségű kétoldalú ragasztószalaggal illesztettük a lefestett szerkezeti elemekhez. A megoldás csak kicsivel tűnik igényesebbnek a „ne monyókolj, drótozd meg!” típusú beavatkozásoknál, viszont láthatatlan és bevált. Mostanig.

Ahhoz, hogy befejezettnek kiálthassuk ki az udvar legújabb objektumát, még egy nagyon fontos művelet volt hátra: a sátor elülső és hátsó oldalának betakarása, ajtókkal és nyitható szellőzőkkel együtt. Ehhez negyven négyzetméternyi fólia állt még rendelkezésünkre, és úgy döntöttünk, hogy különböző méretű kereteket készítünk fából, amelyeket majd a magunk és az időjárás szeszélyei szerint nyitogathatunk. (A cikk illusztrációiban remélhetőleg felismerhető.) A beavatkozás kissé több időt vett fel, mint amire számítottunk, de két nap alatt elkészült, egyszersmind késznek kiáltható ki a nevezett objektum. (Ugyanitt vállalunk kárpitozást.)

Az építgetés során leszűrtünk több nagyon fontos tanulságot is. Például rádöbbentünk arra a regionálisan jellemző hibánkra, hogy előbb mindig az építmény publikum felőli oldalán fogtunk neki a munkáknak, elsősorban attól a félelemtől vezérelve, hogy ha a művelet vége felé elfogyna az anyag, leg­alább az utca felőli oldal mutasson jól, a nem látható, eldugott sarkokban pedig megoldjuk valahogy. De persze az anyag mindig elég volt, hiszen ezért tervezünk, a dolog pedig rendszerint visszájára sült el. A jól látható helyeken – bár nyugodtan dolgoztunk, mert volt anyag – még nem rendelkeztünk az előre nem látott problémák megoldása révén szerzett tapasztalatokkal. Így a fóliasátrunk utca felőli oldala vállalható, a hátsó oldala viszont kifogástalan. És rendeltetésének megfelelően működik: amikor helyére emeltük az utolsó ajtót is, a sátor légtere percek alatt szaunává változott. Azonnal ki kellett nyitnunk az egyik szellőzőt.  

Bár örömünket nem árnyékolta be, mégiscsak fájdalmas volt az a felismerés, hogy a sátor építése során olyannyira letapostuk a vetésre előkészített talajt, hogy a teljes 50 négyzetméternyi felületet újra fel kell ásni. Ezúttal mindenféle gépesítés nélkül. És természetesen az ágyások kialakítása is azzal kezdődött, hogy a gyep felszántásából visszamaradt gyökereket és tenyérnyi, összefüggő gyeptéglákat ki kellett gyomlálni. (Hát nem sikerült teljesen.) Ellenben kifejezetten hasznosnak bizonyult az ágyásokat egy régi kerítésből származó deszkákkal keretezni, az ágyások közti járdákat pedig ágőrleménnyel takarni.  

A mindent éltető víz

A nagy civilizációs vívmányok rendszerint megoldanak egy-egy problémát… és okoznak helyettük legalább két újat. Egy fóliasátor megvédi a növényeket a fagytól… és a mindent éltető természetes csapadéktól, a víztől. Igen, öntözni kell! Erre is létezik az emberi civilizációval egyidős vívmány (csak még nem tudom, hány új problémát fog okozni).  

A napi rendszerességű öntözést a távolság miatt nem tudjuk megoldani, így a modern és széles körben elérhető csepegtetős öntözőrendszer mellett döntöttünk. Adott az udvaron egy öntözésre alkalmas vízzel teli kút, már csak búvárpumpát, víztartályt állvánnyal, szűrőt, fővezetéket, illesztőelemeket, lecsatlakozócsapokat, csepegtetőcsövet és dugókat kell beszerezni. Bagatell… Elsőre úgy tűnt, 1000 lejből megoldható – természetesen a felszerelési munkát nem beleszámolva –, most viszont már világos, hogy 20-25%-kal meghaladjuk a kezdeti költségbecslést. Az történt ugyanis, hogy vállalhatóan felszereltük az öntözőrendszert, a próbaüzem során pedig eláztattuk az ágyásokat. Ezt viszont egy vezérelhető, kifejezetten öntözőrendszerekhez készített elektromos kütyüvel és néhány további kütyüvel lehet megoldani. A finomítás jelenleg folyamatban van.  

Ágyások, csillagösvény és a vetési terv

Még mielőtt alaposan kimunkáltam volna a vetési tervet, egy kérdés folyamatosan foglalkoztatott. Nem vagyok babonás, de erről talán nem is lenne szabad ilyen korán és ilyen kendőzetlenül beszélni. Egész pontosan arról az aggasztó és máig megválaszolatlan kérdésről van szó, hogy mi a manót fogunk csinálni ennyi terménnyel.

A vetési terv első tétele az volt, hogy avokádó nem lesz. A lányunk ugyan szereti, de a fiunk húzza tőle az orrát, irigykednének a szomszédok, macerás a tárolása, nem tartósítható, ránk rohadna, s különben is… Nem, nem, avokádó nem lesz idén. S akkor mi legyen a kertben?  

Ez egy látszólag egyszerű, szakácsnak címezve viszont kifejezetten veszélyes kérdés. Amolyan Pandóra szelencéje. Mert mi nem érjük be annyival, hogy saláta. Legyen jégsaláta, római saláta, borsmustár (rukkola), vízitorma és kerti zsázsa… kezdetnek, esetleg endívia, lolo rosso… ja és fejes saláta. Hát ez ezért számít bonyolult kérdésnek.

A rukkolát, vízitormát, zsázsát, bazsalikomot, a fejes salátát és a borsót a helyszíni fotózást megelőzően öt nappal már elvetettem. (Ha netán kikelnének a következő lapszám fotózásáig, feltétlenül fényképes beszámolóval fogom igazolni.) A fotózás során a paradicsompalánták kerültek földbe, megfelelő távolságra az öntözőcsövek mellé, a talajra pedig némi szalmát szórtam késleltetendő a gyomok elszaporodását.

Nyúltokány bográcsban

A kertészkedéssel töltött napok során világossá vált, hogy miért a bogrács a civilizáció egyik legnagyszerűbb vívmánya: ha sikerül megfelelő időben mindent odatenni, az étel magától készül el, csupán a tűzre kell vigyázni. Az értékes időben pedig lehet dolgozni a kertben. Hát így történt, hogy az egyik kertészkedéssel töltött napon bográcsban készült nyúltokány került az étlapra. Kifejezetten paprika nélkül, mert az még nem termett a kertben (igaz, hogy hagyma, fekete bors, szegfűszeg és fokhagyma sem, de paprika, az egyáltalán nem).

Hozzávalók 4 személyre:

•  1 megtisztított, zsigerelt, feldarabolt nyúl

•  3 fej hagyma

•  4-5 cikk fokhagyma

•  10 dkg felkockázott füstölt szalonna

•  fekete bors, só, 2-3 szem szegfűszeg, késhegynyi római kömény

Elkészítés:

A szalonnát pirítjuk, kiolvasztjuk, majd a tepertőt kiszedjük a bográcsból. A forró zsírba beletesszük a darabosra vágott csontos nyúlhúst, és 10-15 perc alatt minden oldalán aranybarnára pirítjuk. Sózzuk, fűszerezzük, majd hozzáadjuk a felkockázott hagymát, átkavarjuk és hagyjuk megpárolódni. Felöntjük vízzel vagy alaplével, és alig forralva készre főzzük. 

Szöveg: Orbán Ferenc

Fotó: Szigeti Vajk István