Szakácsként mindig kiemelt tisztelettel gondolunk a kertészekre. Ők a vendéglátás csendes hősei. Főleg azok a séfek értékelik nagyra a kertészek munkáját, akiknek volt alkalmuk – és általában mindenkinek volt – intenzív monokultúrákból származó tömegtermékekkel dolgozni: szépségdíjas, de ízetlen paradicsommal, uborkával, jellegtelen hagymákkal, pince- és vegyszerszagú fokhagymával. Ilyen értelemben a hivatásos kertészek mellett a háztáji veteményesek gondozói is hősök, akik – bár nem egy ágazatot szolgálnak ki terményeikkel – előállítják az otthoni főzéshez szükséges legalapvetőbb zöldségeket. A farm to table (farmról az asztalra) jelenség tulajdonképpen trenddé vált a gasztronómiában, lényege a lerövidített ellátási lánc, pontosabban az a követelmény, hogy az alapanyag teremjen minél közelebb az elkészítés helyszínéhez, és lehetőleg ne közvetítők láncolatán át jusson az asztalra, hanem egyenesen a veteményesből.
És akkor jött egy őrült ötlet: a lakhelyünkhöz nem kifejezetten közel, negyven kilométerre van a családnak egy kis falusi birtoka. Faház, régi csűr, körülbelül 10 ár beltelek, ami kifejezetten alkalmas arra, hogy a családnak zöldséget termesszünk. A világgazdasági helyzet alakulása pedig még azt is indokolja, hogy leküzdjük a távolságot, természetesen csak akkor, ha két ágyás hagymánál több zöldséget leszünk képesek termelni. És akkor jött egy még őrültebb ötlet: a veteménykalandról készítsünk sorozatot a Székely Konyha és Kert olvasói számára. Hát így kerül ez az írás e hasábokra: kissé kockázatosan és felelőtlenül. A többé-kevésbé valós időben publikált napló ugyanis magában hordozza azt a kockázatot, hogy jön a fagy, a vadállatok, csúfos kudarc lesz az egész… Akkor ezt töredelmesen be kell vallani az olvasónak, az eltevésre szánt uborkát pedig idén is meg kell venni a piacról. Ellenben, ha lesz termés, rengeteg ízletes recepttel és ínycsiklandó fotóval rukkolhatunk elő.
A gondolat csírázási ideje
Nem tudom konkrét pillanathoz kötni a „nagy” veteményezési elhatározást, a lényeg az, hogy a tél közepétől kiolvastam az internetet. A kertészeti fejezeteket kétszer és visszafelé is. Nem állítom, hogy hiba volt, de azóta nincs egy nyugodt percem. Érzésem szerint mindenről lekéstem, mások szerint túl korai, bizonyos blogok szerint a fóliasátor túl nagy, mások szerint kicsi, nem saját kezűleg nevelek palántákat, de az nem is nekem való – mondják… Szóval március végére idegroncs lettem, mígnem elhatároztam: ilyen információs közegben – ahol minden örökkévalónak hitt igazságnak az ellenkezője is igaz – az és úgy számít érvényesnek, amit és ahogy éppen csinálok. Különben tényleg meg lehet bolondulni!
Külön és hangsúlyozottan felhívom a kedves olvasó figyelmét, hogy jelen sorozatot semmiképp ne tekintse érvényes tanácsadási rovatnak (legfeljebb tanácskapási lehetne), hanem csupán egy szakács közepesen dilettáns kertésznaplójának. Nyár végére, őszre az eredmény is fontos lesz, addig azonban az odavezető út a fontos.
Saját kezűleg mindent is
Imádok barkácsolni, ami sokak szerint az én esetemben inkább hátrány, de a szakirodalom szerint kifejezetten javallott tulajdonság, ha az ember veteményest létesít. És következzék mindjárt az első megvalósítás! Kevés fejszámolás és piackutatás után meggyőződésemmé vált, hogy saját kezűleg megépíteni a fóliasátrat sokkal jövedelmezőbb, mint készen megvenni. Az egyenlet egyensúlyához természetesen szükséges, hogy az ember ne számolja bele saját befektetett munkáját és idejét.
Így született meg először rajzasztalon (ami ma már laptop és tervezőprogram) egy 5 × 10 méteres fóliasátor. Túl nagy, túl kicsi, túl hosszú, nem elég széles, alacsony, magasabb lehetne, kicsi az ajtó, „hogyfogszottkapálni”, ki fog öntözni, megrohad az uborka, a keleti sarokban nincs fény… Nem érdekel… Ekkora!
A „túl kicsi – túl nagy” fóliasátor anyagköltségei valahol 2000 lej alatt álltak meg: zártszelvény 1100 lej, 170 mikronos fólia (kb. 140 négyzetméter) 500 lej, és természetesen az egyéb anyagok (festék, elektróda stb.).
A mellékelt képek a terv és az elkészült szerkezet közti különbségeket illusztrálják. Amint látható, az építmény nyolc darab bordából és az azt összekötő elemekből áll. (Vájt fülűeknek: bordák: 30 × 30 mm-es, 2-es falú, az összekötő elemek 20 × 20-as, 1,5-ös falú zártszelvényből készültek, porbeles fogyóelektróddal hegesztve.) A szerkezet két-három nap alatt készült el, a felállítást viszont a talajmegmunkáláshoz kötöttük, az egy kicsit elhúzódott. A tervben az illesztések pontosak, a kész szerkezetben pedig vállalhatóan pontatlanok. És akkor természetesen jött a görbe, nem görbe, fél év alatt meghajlik, a teteje kajsza, ez a függő nincs vízben, ha meghajlik, összedől, benne pusztulsz el… Nem érdekel, ilyen, s kész. (E sorok írásakor már 72 órája kitartóan áll a szerkezet, tehát 1– 0 ide.)
A közeljövő
Következő lapszámunkban remélhetőleg a veteményes műszaki hátterének sikeres befejezéséről tudok beszámolni. Terveim szerint megrajzolt ágyásszerkezetről, csepegtetős öntözőrendszerről, kihajtó és cseperedő levelekről és a műfaj csúcsáról, a komposztáló elkészüléséről szeretnék majd beszámolni. És természetesen arról, hogy: túl közel ültetted, annak több hely kell, nem elég a víz, kicsi az ajtó, nagy a pofád, nem lesz itt semmi, a pincében megrohad majd az egész… s a többi. Szóval jól fogunk szórakozni.
Szöveg: Orbán Ferenc
