Nagy Józsit és feleségét, Silló Ágotát még a kulturális, tudományos életből ismerem sok-sok esztendeje. Aztán pár éve egyszer csak szembejött velem az interneten, hogy mézbogyót termelnek Gyergyóremetén. Akkoriban még, mondhatni, ismeretlen volt mifelénk ez a Szibériából származó bogyós gyümölcs, és bár nagyon jól érzi magát a mi talaj- és éghajlati viszonyaink között is, legtöbben még ma sem igazán ismerik. Éppen azon a tavaszon mi is kaptunk ajándékba két mézbogyóbokrot, amit kísérletképpen elültettünk, és még abban az évben beérett rajta pár mézédes bogyócska, ami nagyon ízlett. Így aztán kíváncsi lettem a történetükre. A beszélgetésünk során még az is kiderült, hogy azt a két bokrocskát a kertünkben közvetve igazából nekik köszönhetjük.

A történetük nagyon hasonlít sok olyan értelmiségi fiatal család történetéhez, amely kereste a szellemi és kétkezi munka között az egyensúlyt. Ennek hatására fordultak vissza részben a szüleik által még aktívan művelt gazdálkodáshoz. Ezek a fiatalok ugyanakkor sokkal tudatosabban választják ki azt a terméket, amelynek van reális piaca, sokkal nyitottabbak az újdonságokra, sokat kísérleteznek mind a növényekkel, mind a művelési módszerekkel. Folyamatosan képezik magukat, és van bátorságuk változtatni, ha úgy látják jobbnak. Ezt tette Józsi és Ágota is.

Ágotával először egy kávézóban ülünk le beszélgetni. Engem a legjobban az izgatott, hogy két ennyire a tudomány világában mozgó ember életében, mint ők ketten – Ágota marketinget tanít az egyetemen, Józsi pedig történelemkutatással foglalkozik –, hogyan jelenik meg a mézbogyóültetvény gondolata. Ágota elmeséli, hogy mindketten nagyon szeretnek kertészkedni, és ez még nagyobb hangsúlyt kapott, amikor családot alapítottak, visszaköltöztek Gyergyóremetére és megszületett a kislányuk. Eleinte csak saját fogyasztásra ültettek mindenfélét, amibe az interneten belebotlottak: áfonyát, mézalmácskát, mézbogyót, berkenyét és persze az itt honos szedret, többféle málnát, ribizlit. Ezek a bogyósok tökéletesen passzoltak Ágota hobbijához, a sütikhez és tortákhoz, ahol kiválóan fel tudta ezeket a gyümölcsöket használni. Aztán megszületett a gondolat, hogy jó lenne ezt nagyban is kipróbálni. A területek adottak voltak mint családi örökség. Először levendulával próbálkoztak a kiskertben, de pár év után az a kísérlet elhalt. Aztán egy pályázati lehetőségnek köszönhetően megszületett a mézbogyóültetvény gondolata. Nagyon sokat tervezték, szakemberekkel konzultáltak, szinte a nulláról tanultak bele a mézbogyótermesztésbe. Annyira újdonság volt akkoriban, hogy még a kertészetek sem igazán ismerték, velük együtt tanultak „mézbogyóul”. Aztán a Covid-járvánnyal együtt, szinte az utolsó pillanatban átcsusszanva a határon, megérkeztek a cserjék, nyolcszáz darab. Miután bekerítették, felszántották és előkészítették a területet, földbe kerültek a mézbogyóbokrocskák is. Szakszerű öntözési rendszert is kiépítettek, hiszen az érési fázisban nagyon vízigényes ez a bogyós gyümölcs is. A mézbogyó az egyik legkorábban érő gyümölcs, már június második felében neki lehet fogni szüretelni. És mint szinte minden bogyóst, ha nem feldolgozni szeretnék, akkor a leghatékonyabb módon kézzel szüretelhető, így viszont óriási a munkaigénye ebben az időszakban. Ahhoz, hogy a szüretet kicsit ki tudják nyújtani, nagyon tudatosan különböző időpontban érő fajtákat kombináltak össze. Számottevő mennyiséget a második évtől lehetett szüretelni, és hát abba is bele kellett tanulni. Megtalálni és megtartani a napszámosokat, nyilvántartani, hogy ki mennyit szüretelt az adott napon, kitalálni, hogy mibe érdemes szedni, hogyan érdemes tárolni, mennyi idő telhet el, míg a végső vásárlókhoz kerül, anélkül, hogy romlana a minősége. Éppen emiatt az eladásban jóval nehezebb a logisztika, mint megtalálni a potenciális vásárlókat. Kezdetben a falubeliek csak húsz százalékát vitték el a leszüretelt gyümölcsnek, ma már akár a nyolcvan százalékát is. Egyre többen megismerték, egyre többen keresték, így belevágtak egy bővítésbe is, ezt már teljesen önerőből. 2024-ben és 2025-ben összesen ezerháromszáz újabb cserjét ültettek el.  

Ágota csak mesél és mesél, közben látom, mennyire csillog a szeme, amikor a mézbogyóról, a kertészkedésről van szó. Bár a másik munkájuk mellett nem jut annyi idő erre, mint szeretnék, mégis rengeteg tervük van. Folyamatosan képezik magukat most is, és a beszélgetésünk szinte észrevétlenül megy át ötletelésbe arról, hogyan lehetne természetes anyagokkal mulcsolni, hogy ki tudják váltani a korábban letett agroszövetet, hogyan lehetne annyi zöldhulladékot termelni, ami folyamatosan biztosítani tudná az utánpótlást, hogyan lehetne megoldani az árnyékolást az egyre égetőbb nyári napsütések mellett, mit lehet kezdeni az éhes madarakkal, akik mostanra már felfedezték a terített asztalt a mező közepén, hogyan lehetne komfortosabbá tenni a szüretelők munkáját eső vagy erős napsütés esetén, és így tovább. A tervek között van egy hűtőberendezés beszerzése is, amivel nagyban megnőne a tárolhatósága a gyümölcsnek. Szóba kerül az is, hogy mindenképpen tervezik a mézbogyó feldolgozását is a jövőben, amire eddig leginkább időhiány miatt nem került sor. Szóval akad tennivaló bőven.

Legközelebb már Gyergyóremete határában, az ültetvényen szerettem volna találkozni Ágotával és Józsival, de sajnos betegség miatt ez nem sikerült. Ezért virtuálisan kérdezem meg tőlük, mi az, ami elsőre eszükbe jut, ha azt mondom nekik, hogy „mézbogyó”. Ágota válaszol: „egészséges, különleges, szeretem”. És közben szinte látom is a csillogó szemét és mosolyát, ahogy ezt kimondja.