Körülbelül tízéves lehettem, amikor nagymamám kiküldött a kertbe petrezselyemzöldért. Hűségesen kimentem, tébláboltam öt percet a kertben, azt se tudtam, eszik vagy isszák a petrezselyemzöldet, majd visszamentem a konyhába, hogy nem találom. Nagyi nagy csodálkozva rám ripakodott, hogy a murkok mellett vannak, de láthatta a szememben, hogy ezzel nem sokat segített, a murkot sem ismerem fel a kertben. A levesben igen, de a kertben? Na, ezzel csak azt akarom mondani, hogy blokkos leánka voltam (magyarországi olvasóinknak: paneles lány), soha semmi közöm nem volt a kertészkedéshez. Aztán pár éve kiköltöztünk „falura”, ide a város mellé, vettünk házat. A házzal együtt pedig megörököltük a volt lakó kertjét is, mindenféle fákkal, növényekkel, virágokkal. S ha tetszett, ha nem, meg kellett tanulni gondoskodni róluk, s ebben a gondoskodásban, miután megpróbáltam mindenfelé tájékozódni, úgy döntöttem, hogy a józan paraszti eszemre és a laissez faire elvére támaszkodom. Fő mottóm: nőjön, aminek nőnie kell/tud/akar, s csak akkor avatkozom be, ha valaki monopóliumra tör mások kárára!

Talán soha nem volt ennyire egyszerű kertészeti szaktudáshoz hozzáférni, mint napjainkban. Könyvek, szaklapok, blogok, fórumok, podcastek, videók ezrei foglalkoznak a témával, s ha megkérdezzük a mesterséges intelligenciát arról, hogy „letörött egy ribizliágam, hogy menthetem meg”, akkor doktori dolgozatnyi infóval szolgál. És a problémám pontosan ez: nem a közölt adatsor mennyisége, hanem hogy az információk döntő többsége megállná a helyét egy témába vágó doktori dolgozatban. Agyonkomplikált, túlmesterkélt… És egyre többször találkozni kertészeti cikkekben ezzel a problémával: az elérhető adatok többsége azt mutatja be, hogyan kell a kertészkedést mesteri szinten űzni, tökéletesen, amivel a fő baj, hogy a közölt információk azt sugallják, hogy csak ez a tökéletes kertészkedés létezik! Aki nem így csinálja, inkább ne csinálja (vagy én alakítottam ki valami nagyon furcsa online kertészeti buborékot magamnak, ha így van, elnézést!).

Ez a hozzáállás kontraproduktív: eltántorítja az embereket a kertészkedéstől, ami amúgy kiváló rekreatív tevékenység, de főleg elidegeníti őket a természettől. Hiszen nem arra tanít, hogy a természettel együttműködve hogyan szépítsük a kertet, hanem a szép kert prototípusának paramétereit ismerteti, amihez minden kertet igazítani kell. Az emberi mércével vett kertészeti tökéletesség mintaképe napjainkban a szintre nyírt, steril gyep tujákkal, ami a természet törvényeivel soha nem fog egybeesni, hiszen a fű az életben nem fog szintben nőni. Vagy a másik kedvencem, hogy ősszel összegereblyézzük a leveleket, ne csúfítsák itt a szép gyepet, zöld zacskóban ügyesen kitesszük a kapu elé, vigye el a szemetes, tavasszal meg tápozzuk a földet. Mert így szép és így kell. Tökéletesen kontrollálható, mesterségesen szép környezetet akarunk létrehozni, pedig már létezik, tökéletesen önszabályozó, helyi specifikumokkal rendelkező szépséges rendszer. Úgy akarunk kertészkedni, hogy közben leválunk a természetről, figyelmen kívül hagyjuk annak szabályait, vagy egyszerűen kiirtjuk bizonyos, számunkra nem előnyös elemeit – mondjuk, a gyomokat, bogarakat. Majd csodálkozunk, hogy sem a természet, sem a mi tökéletes rendszerünk nem működik – azaz elhal, gyengus minden a kertben. Pedig csak arra kellene rájönni, hogy a kert nem tökéletességet kér, s főleg nem állandó szükségtelen szépítő beavatkozást, hanem együttműködést, ahol néha az a legjobb döntés, ha hagyjuk, nőjön, aminek nőnie kell, s a józan paraszti eszünkre, megfigyeléseinkre, nem pedig a szakirodalomra támaszkodunk!