Olyan érzésünk van, mintha a térképről is lementünk volna, amikor a GPS azt jelzi, hogy megérkeztünk. Székelyudvarhelytől alig nyolc kilométer távolságra, dimbek-dombok között, a Gyepes-patak völgyében, Homoródremetén járunk. A kis, ízlésesen felújított parasztházhoz tartozó kapu már nyílik is, Ladó Hunor vár bennünket. A kis ház mögött, a patakon innen és túl két fóliaházban, no meg szabadföldön is salátaféléket termesztenek, több mint ötvenfélét. Ebből készül az a salátakeverék, amelybe, töredelmesen bevallom, beleszerettem.

A tea, kávé már előkészítve, a praktikusan berendezett „nagyszobában” telepedünk le beszélgetni. Hunort arról faggatom, milyen utat járt be a kis székely településről elindulva, a nagyvilágba tett kitérőkkel, mielőtt ide visszatért volna. És hogyan találtak rá a zöldlevelesek. Gazdálkodó családban nevelkedve, a nagy többségtől eltérően, gyerekkorában nem csömörlött meg a földdel és állatokkal való munkától, hanem ellenkezőleg, már egészen korán megszerette. Így aztán egyenes út vezette a kertészeti egyetemre, amelyet Budapesten végzett el. Pályája első felét a dísznövények és a növényvédelem körül töltötte, így elég korán belelátott abba, milyen mérhetetlen károkat okoz az a rengeteg vegyszer, amit a mezőgazdaságban használnak. Egy kis skóciai kertépítő kitérő után párjával, aki ma már a felesége, úgy döntöttek, hogy hazaköltöznek. Tudatosan keresték azt a helyet, ahol majd önfenntartó módon tudnak gazdálkodni, így találtak rá erre a mesebeli házra és a hozzá tartozó gazdaságra.  

Miután ideköltöztek, Hunor lett a környék falugazdásza. A vegyszermentes gazdálkodás szemléletét próbálta terjeszteni a helyi gazdálkodók körében, biogazdálkodási módszereket tanított, biotanúsítványok megszerzésében segített. Közben pedig kísérletezett. Próbálta megtalálni azt a kultúrát, amelyik szereti ezt a homoródmenti talajt és az itteni klímaviszonyokat. Ebben a kísérletezési időszakban került először salátamag a fóliákba. Kiderült, hogy szereti a helyet, sokszor annyira, hogy olyan sokat termett, amennyit már nem tudtak a családban elfogyasztani. A felesleget ismerősöknek, barátoknak ajándékozták. Az igazán jó terméknek nem kell cégér, így járt ez a salátakeverék is. Szájról szájra, organikus módon, olyan gyorsan terjedt, hogy rövid időn belül a környék számos vendéglőjébe eljutott. Ezek a vendéglők viszik a Hunorék által termelt salátakeverék zömét, de mivel sokan mások is megszerették, így ha van felesleg, akkor magánszemélyek is hozzájuthatnak.  

A hogy nőtt a kereslet, úgy nőtt a saláták sokfélesége és a mennyiség a fóliákban. Ma már a házigazdával együtt hárman dolgoznak a salátával. Hetente egyszer van szüret, de az eltart akár két napot is. Hiszen minden mozzanat kézi munka. Minden egyes salátalevelet egyenként megfognak, nagyon gondosan válogatják, hogy kizárólag egészséges, esztétikus levelek kerüljenek bele. Ezután következik a mosás egy óriási kádban, ahol szükség szerint akár kétszer is átmossák a leveleket, hogy semmilyen szennyeződés vagy állatka ne maradjon közöttük. Ez a fázis is kizárólag kézzel, nagyon óvatos mozdulatokkal végzett munka, hiszen a salátalevelek rendkívül sérülékenyek, könnyen összetörnek, és akkor már nagyot csökken az esztétikai értékük, és gyorsabban is romlanak. Ezt követi a szárítás, csomagolás, majd a kiszállítás. Hunor elmondása szerint a legnagyobb mennyiség, amit egy szüret alatt kiszállítottak, 45 kilogramm volt.  

Természetesen a salátafélék termesztése során semmilyen vegyszert nem használnak. Biodinamikus és természetes módszerekkel próbálnak védekezni a kártevők ellen, így sokkal nagyobb a kézimunkaigény és a veszteség is. Cserébe viszont nemcsak látványra gyönyörűek ezek a saláták, hanem a beltartalmi értékük is nagyon magas.  

A beszélgetés után kimegyünk a növények közé. Sűrű sorokban egymás mellett váltják egymást a szebbnél szebb és furábbnál furább salátafélék. Távol-keleti, amerikai, ausztrál és a világ sok más vidékéről vannak itt növények, a legtöbbet magyarul nem is tudjuk megnevezni, csak a latin nevével tudjuk azonosítani. Kezdetben sokféle különleges magot kipróbált, távoli országokból rendelte őket, és amelyek beváltak, azokból már ő maga fogott magot. Az évek során már saját hibrideket is kinevelt, folyamatosan kísérletezik a különböző fajták párosításával. Ahogy téblábolunk a fóliában, én folyamatosan tömöm magam, nem bírok ellenállni annak, hogy egy-két levelet leszakítva külön-külön is megkóstoljam a már jól ismert salátaféléket. Így külön-külön kibontakoznak az egyes növények aromái, egyik savanykás, másik pikáns, harmadik édeskés. Kedvenceim a vérsóska, a mizuna, az árvácska virága és a sarkantyúka. Szezontól függően mindig másképpen alakul a salátakeverék összetétele. Kerülnek bele klasszikus zöldlevelesek, fűszernövények, ehető virágok, és sokszor a kertben itt-ott felbukkanó ehető „gyomnövények” is, mint a porcsin, tyúkhúr, laboda, pitypang. Az összetétel nagyon tudatosan van összeállítva, fontos, hogy egyik-másik növény íze ne dominálja le a többit, és a vásárlók ízlését is figyelembe véve az erősen intenzív hagymafélék kikerültek belőle. Ugyanakkor a látvány szempontjából is nagyon fontos ez a válogatás. A színek és formák változatossága olyan egyensúlyt teremt ebben a salátakeverékben, ami akár egy művészi alkotásnak is megfelelne. Szerencsére a mai gasztronómiában ez a szempont is egyre fontosabb kezd lenni.

Mielőtt elköszönünk, megkérdezem Hunort, milyen tervei vannak a jövőre nézve. Határozottan válaszol, hogy szeretné megtartani az emberi léptéket, nem szeretne nagyra nőni hirtelen. Ezért tudatosan nem is nagyon reklámozza a salátáját. Amilyen iramban eladja magát ez a termék az informális hálózatokon keresztül, olyan ritmusban próbál fejleszteni. Elsősorban minőségi szinten, nem is annyira a mennyiség szempontjából.