Szeretem a birsalmát és a birskörtét is, Anna csodálatos nagymamája jut róla eszembe, az, hogy mindig birsek álltak a szekrénye tetején. Gondolom, elsősorban az illata miatt, de néha kompótot is főzött belőle. Én minden évben várom a birsalmát, és minden évben kísérletezem egy kicsit vele.
3 vöröshagyma, olívaolaj, 2 kis sárgarépa, ¼ zellergumó, 5 kis zöldpaprika, 1½ birsalma, 5 paradicsom (lehet konzerv is), 1 fokhagyma, 2 marék durvára vágott dió, só, bors, kakukkfű, római kömény, 1 babérlevél, 1 dl fehérbor, 2 nagy padlizsán, olívaolaj
Az egyik legérdekesebb birssel kapcsolatos találmányom az őszi ratatouille. Annál is inkább, mivel én a ratatouille-t a padlizsán iránti rajongásom ellenére mindig fenntartásokkal kezeltem. Talán azért, mert valamikor elég borzalmasat ettem egy vendégségben. De aztán egyszer nagyon szép padlizsánokat és nagyon szép birseket láttam a piacon, a lobogó sárga és a mély lila annyira össze nem illően egymáshoz tartoztak, hogy vettem mind a kettőből, eredetileg nem azzal a szándékkal, hogy egy ételbe keverjem őket, a padlizsánból lencsés töltött padlizsánt terveztem, a birsből pedig birses-barna sörös libacombot. De közben eszembe jutott a ratatouille, és persze a rajzfilm, amit mindenki ismer (Magyarországon Lecsó címmel játszották). És aztán az, hogy olvastam, Thomas Keller dolgozta ki a filmbeli ratatouille receptjét. És aztán meg az, hogy talán ki kellene próbálni. A birsen kezdtem gondolkozni, a birsalmasajt jutott eszembe, méghozzá az a változata, amibe durvára vágott diót kevertek. A dióról persze megint a padlizsán jutott eszembe, az a korábbi felfedezésem, hogy milyen szépen illik a dióhoz.
A sült padlizsán
De ha a padlizsán illik a dióhoz, és a dió meg a birshez, akkor mért ne egészíthetné ki egymást a kettő? Mért ne lehetne valahogy birses-padlizsános-diós ratatouille-t csinálni? Így morfondíroztam magamban, aztán arra jutottam, hogy akkor a Keller-féle receptet fogom átalakítani, birsesíteni és diósítani. Méghozzá úgy, hogy a ragualapba diót és birset keverek. Aztán otthon, amikor bementem a kamrába, találtam egy kis zellergumót is, és bevillant az egyik kedvenc sült zelleres-diós salátám. Úgyhogy azt gondoltam, legyen akkor a zeller a birs, a padlizsán és a dió mellett a negyedik meghatározó alapanyag. Az eredmény egészen lenyűgöző lett, őszi ratatouille, az egyik legkedvesebb őszi receptem.
Főzzétek meg ti is. Így: vágjatok apróra három fej hagymát. Fonnyasszátok meg olívaolajon. Adjatok hozzá két apró, kockára vágott sárgarépát (nekem murok, és most szólok, ebben a receptben majdnem mindent apró kockákra fogunk vágni), negyed apró kockára vágott zellergumót, öt kisebb (apró kockákra vágott) zöldpaprikát, egy negyed szép birsalmát, öt szép nagy, kockákra vágott és meghámozott paradicsomot (vagy egy-két jobbfajta paradicsomkonzervet), egy fél fej szétzúzott fokhagymát (a fej másik fele is kell majd, de azt ne zúzzátok, csak vágjátok apró kockákra), egy jó marék durvára vágott diót. Sózzátok meg, őröljetek rá borsot, szórjatok rá kakukkfüvet és egy kevés római köményt, dobjatok hozzá egy babérlevelet, hagyjátok, hogy összerotyogjon. (Ha van kéznél, önthettek rá egy deci fehérbort.) Amíg rotyog, szeleteljetek kisujjnyi vastag karikára két szép nagy padlizsánt. Ha nincs olyan szerencsétek, mint nekem, és nincs egy erre tökéletesen alkalmas, nem túl mély, fedeles vaslábosotok, akkor kanalazzátok az egészet egy hőálló tálba (alkalmas tepsibe, jénaiba, kinek mije van), aztán rendezzétek a tetejére cseréptető- vagy pikkelyelv szerint a padlizsánszeleteket. Ha van szép húsos paradicsomotok, azt is tehettek a szeletek közé, legjobb erre a célra az ökörszív.
Locsoljátok meg gazdagon olívaolajjal, szórjátok rá a maradék fokhagymát és még egy félmaréknyi durvára vágott diót. Fedjétek le (ha nincs fedő, akkor alufóliával), tegyétek két órára 150 fokos sütőbe. (Vagy 130 fokosba három órára – nem kell megijedni a hosszú időtől, itt tulajdonképpen padlizsánt brezírozunk ragualapon – minél lassabban tesszük, annál finomabb lesz, mert jobban összeérnek az ízek.) Ha az idő letelt, vegyétek le a fedőt, szórjatok pár kocka vajat a tetejére, húzzátok fel a sütőt 220 fokosra, süssétek pirosra a tetejét úgy negyedóra alatt. Ekkorra már olyan illat lesz a konyhában, ami elnyomja bennetek a kételyt, tényleg megérte-e ez a sok macera egy ilyen flancos, franciás ételért. Tegyétek az asztalra, üljétek körül, szívjátok be az illatát. Szedjetek belőle a tányérotokra. Kóstoljátok meg. Ámuljatok. Aztán egyétek meg.
Köretnek bulgurt, kuszkuszt vagy rizst lehet hozzá adni, vagy ez lehet a hirtelensültek körete. Hidegen is jó, másnap is jó, sőt talán még jobb. Sima frissen sült kenyérrel is nagyon finom.
Fotó: freepik.com
