Rettenetesen nehéz télen vagyunk túl. A kihívást nem a röpködő mínuszok és térdig érő hó jelentette, épp ellenkezőleg, a lagymatag hőmérséklet és a hóréteg majdnem teljes hiánya. Mindez persze nem kertészeti, zöldségtermesztési szempontból volt káros és alig elviselhetetlen, hanem fejben.

A közepesen kezdő – alig egyszezonnyi tapasztalattal bíró – kertész fejében és lelkében, ahol a februárban is zöldellő gyep látványa és a feltehetően májusban érkező fagy fenyegetése feszült egymásnak. Mert, ugye, ha van egy rendes telünk, akkor könnyű lett volna megnyugodni: bebábozódunk városi lakásunkba, és elfogadjuk, hogy április végéig csak laptopon műveljük a kertet, vagy éppen más elfoglaltsági ötleteket gyűjtünk a nagy ho-ho-horgásztól. De az, hogy zöld volt a fű, a fóliasátorban pedig szemlátomást virgoncan áttelelt a levélpetrezselyem és néhány tő szárzeller, csak fokozta az elvonási tünetegyüttest. Csoda-e, ha téli séták idején azon kapja magát az ember, hogy szívesen elidőzik a játszótéri homokozók mellett, amelyeknek ágyásra hasonlító deszkakereteik vannak, belemarkol a hideg homokba, és megállapítja, hogy „ebben micsoda murkot lehetne termeszteni”?

Feketearany-láz

Persze igazságtalan vagyok, amikor ennyire kétségbeesettnek írom le a kertész téli napjait, hisz volt néhány alkalom, ami a túléléshez szükséges elégtételeket biztosította. Ilyen volt kitakarni, kibányászni és átrostálni a tavaly kora tavasszal összerétegezett komposztrakást, amit így, közepesen kezdő szemmel is kellően feketének, 70-80 százalékban megkészültnek találtam valamikor januárban. Valóban fekete arany, ahogy ezt a kertészzsargon emlegeti. (Persze sokkal szebben csillogna, ha nem éktelenkednének benne időnként a visszamaradt magokból kihajtó gyomok, de így sem rossz.) A hattalicskányi komposzt kirostálása egy felemelő, feledhetetlen, napsütéses januári napon történt. Istenem, de szép is volt! (A családban az a vád ért, hogy talán jobban örülök a komposztnak, mint a tavalyi termésnek, ami teljes képtelenség.) És ez a komposzt kiváló szolgálatot tesz most, amikor egy másik nagy kertészeti fejezetet nyitottam meg a gyakorlatban: a palántanevelést.

Mindennek van határa

Február utolsó hetére teljesen megszűnt az önkontrollom. Miközben hétvégeken a falusi házikó felújításán dolgoztam – máig vitatott hatékonysággal és gyorsasággal –, nem tudtam nem észrevenni az udvaron árválkodó fóliasátrat. Egész egyszerűen nem tudtam levenni a szememet róla. Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan elültettem a hagymát, elszórtam a vörös salátát, vetettem jégsalátát, borsót, rukkolát, spenótot. Mindezt két hétvégén, lopva, mint internettől eltiltott gyermek, ha néhány percre akár egy gombos telefont is a kezében tarthat. Már kibújtak, lapunk megjelenése idejére pedig értékelhető méretűek lesznek. (Ezt csak így bemondásos alapon, bár a fotó is megerősíti.)

Természetesen mindez egy nagyobb terv része. Egy nagy vetési tervé, amit itt és most exkluzívan vázolok:

A fóliasátorban mindenféle fagy- és hidegtűrő zöldséget nevelek mindaddig, amíg fennáll az éjszakai fagyok veszélye. A tervek szerint ebből dőzsöl pár hét múlva a család. Ezzel egy időben itt tervezek előnevelni néhány korai káposztát és káposztafélét: karalábét, karfiolt és egy-két fej kelkáposztát is, amit majd a szabadba fogok kiültetni. Május végén a hidegtűrők helyét felváltják a melegkedvelő zöldségek, és a helyét egy éve hősiesen megálló fóliasátor pedig ekkor hivatalosan is felveszi a Zakuszkáskert nevet. (Avató és szalagvágás nem lesz, csak szólok!) A név természetesen a zakuszka két fő összetevőjére, a paradicsomra és a gogosári paprikára utal, de a tervek szerint – amit természetesen most teljes egészében nem leplezhetek le – lesz más zöldség is.  

Madarat tolláról, paprikát palántáról…

Mégpedig házi nevelésű palántáról. Amit most közlök, attól a profi kertészek valószínűleg szenteltvízért fognak kiáltani, de mégiscsak mondom: minden palántának szánt magot az általam termelt komposztba vetettem el. Mindössze költségkímélési megfontolásból. Miután annyit dolgoztam a kerti hulladékokkal és a komposztrakás babusgatásával, elvből nem vásároltam palántaföldet. (Persze a kézműves komposztom alapanyaga közel 30%-ban kolumbiai kávéból származó zacc, de az vesse rám az első követ, aki utolér.) A palántaföldemet majdnem teljesen a Kisvakond oldal YouTube-csatornára feltett filmjei alapján készítettem elő. Az információkat ezúton is köszönöm. (Itt jegyezném meg, hogy a műveletekhez használt mikrohullámú sütő régi volt, azért adta meg magát, az új készülékkel teljes mértékben az előírásnak megfelelően működik a fertőtlenítés. E sorok írása idején a nagyjából nyolc napja készített palántázóban már kibújt a paradicsom, a paprika- és padlizsánmagok még nem, de azoknak több időre van szükségük.)

Mégsem teljesen nulláról

A tavalyi döntés, miszerint háztáji kertművelésre adom a fejem, idén már sok mindenben megkönnyítette a dolgomat. Sorolnám: van egy időtállónak mutatkozó fóliasátor az udvarunkon önálló öntözőrendszerrel, a szabadtéri ágyásokat tavaly kínkeservesen megszabadítottuk a gyeptől, idén sétagalopp benne dolgozni, a tavalyi termés megágyazott annak a beszerzési döntésnek, hogy vásárolhattam egy elektromos rotakapát (1000 wattos, nagyjából 500 lejes játékszer), ami minden deresedő hajú férfiemberből kihozza a kisfiút. Amiben viszont nem vált előnyömre a tavalyi kertészkedés, az nem más, mint a lelkesedés, amivel újabb 30 négyzetméternyi részben gyepes, részben építési műveleti területet szeretnék ágyásokká alakítani. De erről majd a következő részben.