Az egyetlen mezei művelet, melyet saját két kezemmel és igazi fanyelű, fémélű eszközzel műveltem, a kaszálás. Ezt is csak egyszer, mert a kasza élének nem tett jót a kövekbe ütközés, izmaimnak pedig az erőkifejtés. Éreztem hát saját bőrömön, hogy kell a tápláló eledel, ha egész nap szeretném művelni e monoton tajcsimozdulatok székely változatát. Az nem tudhatom, hogy mentálisan mennyire segítette a kaszálót e művelet, de hogy fitten tartotta, az egészen biztos! Táplálékuk gyakran a kaszásleves volt, direkt e munkásoknak kifejlesztett levesegyed, mely állítólag a magyar nyelven megjelent első receptek egyike. Tényként annyit tudok erről mondani, hogy Czifray István szakácsmester magyar gazdasszonyoknak összeállított, 1840-ben megjelent receptjei között „kaszás lé” néven szerepel, mely szerint a fokhagymával főtt hús levét ecetes, tojásos habarással sűrítik. Később már füstölt hús áll némely leírásban, és megjelenik a krumpli is, majd még egyéb zöldségek és fűszerek vegyülnek a hús levében. Végül mindezen receptek keveredéséből megszületett a saját kaszáslevesem is. Kicsit kaszás, kicsit lebbencses, de garantáltan fogyasztóbarát, savanykás leve üdítően táplálja a nagy melegben dolgozó embert.

Készre főzzük a húst a babérlevéllel. A levében megfőzzük a zöldségeket, a lebbencset, közben kockára vágjuk a húst, és visszatesszük azt is a fazékba (miközben próbálkozunk minél kevesebbet a szájunk irányába terelni). Apróra vágott zöldpetrezselyemmel, tejföllel, ecettel ízesítjük.