A kétkezi munkások megszokott szalonna, túró, hagyma reggelije mellett gyakran feltűntek változatos kásák is, melyek tejben (esetleg vízben) főtt különböző gabonákból álltak. Ezek lehettek édesek vagy sósak, melyekből 2025-ben saját konyhámba a tejbekása (tej + búzadara/édes) és a pirított gríz (víz + búzadara/sós) öröklődött át. Ám egy ideje megvetette itt a lábát a köles is, egyre többször esszük szervezetünkre gyakorolt jótékony hatásai miatt. Ráadásul olcsó, sokféleképp elkészíthető, és jól tölti a gyomrot. Lehet belőle köret, fasírt, sűríthet egytálételeket, ugyanakkor édességek alapanyagává is válhat, a vegánok pedig túróhelyettesként használhatják. Ma egy olyan köleskását készítettem, melyhez a köles sós vízben főtt, és olyan kiegészítőkkel gazdagodott, mely minden falusi gazdaságban fellelhető, ily módon pedig a kész ételt talán kölessalátának is nevezhetjük. Feltételesen, egy gazdasszony egészen biztosan összeállíthatott volna egy ilyen reggelit, estebédet, ha épp eszébe jutott volna. Azzal persze nem vagyok tisztában, hogy mennyire voltak kísérletező kedvűek anno a háziasszonyok, volt-e erre kedvük meg idejük (gondolom, nem túl sok), netán milyen mértékben lennék én az, ha akkoriban és olyan körülmények közé születtem volna? Mindezen kérdésekre már senki nem ad választ, a köleskása viszont tányérra került, körülölelvén őt ráadásként mindenféle földi jó.

A kölest megfőzzük, kihűtjük, a többi alapanyagot kockára vágjuk, és ugyanolyan mennyiségben mindent egymás mellé helyezünk egy tálra. Elkészítjük az öntetet is, melyhez azért nem írtam adatokat, mert tapasztalat szerint mindenkinek más az ízlése, a fogyasztó óhajthat savanyúbbat, édesebbet, avagy csípősebbet. Kiindulási alapként, mondjuk, egy adag ecethez tehetünk fél adag mézet meg olajat és negyed adag csípőst. Ezt külön tálaljuk, így a falatozók saját maguk állíthatják össze és locsolgathatják salatájukat.