A babérlevél a savanyú tojásleves és a krumplifőzelék elmaradhatatlan fűszere, mondják a gasztronómusok, és babérlevél kell a káposzta savanyításához, a különféle ecetes vagy tejsavas erjesztéssel készült savanyúságokhoz is, és illik mindenféle húsételhez, leginkább a vadételekhez, valamint a savanykás pácokhoz és mártásokhoz is.
Mivel erősen aromás fűszer, a felhasználásánál vigyázni kell a mennyiségre, mert ha túl sok, akkor a kesernyés íze elronthatja az étel ízét. A főtt ételeknél 15-20 percnél tovább nem is kell a fövő lében hagyni, ennyi elég az ízhatáshoz, úgyhogy legjobb kihalászni az ételből és eldobni. A babérlevelet általában nem használják az édességekhez, süteményekhez, pudingokhoz, likőrökhöz, bár erre is akad kivétel, ilyent tesz közzé Balassa Ágnes 1769-es receptkönyve, amely tulajdonképpen németből fordított recepteket tartalmaz, köztük a Fahéjjal fűszerszámozott sütemény cím alatt egy olyant, amelynek ízesítői: cukor, összetört mandula és fahéj, kevés reszelt citromhéj, citromlé, porított szegfűszeg és végül a babérlevél.
A babérlevél fontos konyhai felhasználása nemcsak a fűszerezéshez kapcsolódik, hanem a konyhatündérek életét megkeserítő, mert jóformán mindenevő zsizsik irtásához is. A zsizsik befészkeli magát mindenféle lisztbe, legyen az búza-, rozs-, köles-, kukorica-, árpa-, zab-, gesztenye-, bab-, csicseriborsóliszt stb., de megtaláljuk a magokban és az aszalványokban is. A babérlevél illata viszont elűzi a zsizsiket, így tehát megelőzésként is jó, hogyha a felbontott csomagolásokba rögtön beleteszünk egy-két babérlevelet. A babérlevél „féregűző” tulajdonsága régóta ismert. Ehhez egy érdekes magyar vonatkozású adalékot találtam Lippai János 1660-as években megjelent Posoni kert című munkájában. Lippai képzettsége szerint bölcsész volt, de Pozsonyban a szépséges reneszánsz díszkert és nem utolsósorban a gondozott veteményeskert fölkeltette érdeklődését a botanika és a kertészkedés iránt. Könyvében részletesen leírta a kert növényeit és az azokhoz kapcsolódó akkori botanikai ismereteket, egészen aprólékos gyakorlati tanácsokkal a termesztésükhöz, nemegyszer saját tapasztalatai alapján. „A babér megöli a fában a férget, ha borsot, babért, rutát, bort együvé kevernek, és fúróval megfúrják a fát a beléig, s abba beletöltik, s egy varjútövisből csinált ékkel béverik.”
Régi magyar szakácskönyvekben a neve gyakorta lorbertlevél. Rácz János Növénynevek enciklopédiája. Az elnevezések eredete, a növények kultúrtörténete és élettani hatása című tanulmányában (2010) írja, hogy a lorbertlevél a Lorbeer származéka, és minden bizonnyal a Magyarországon is működő német patikusok nyelvéből átvett kölcsönszó. „Nyelvünkben a babér szó sok szerző szerint csak a XVII. század elején honosodott meg, 1628-ból adatolt. Ezzel szemben már jóval korábban periferikus szóként lappangott, de írásos felbukkanása is korábbi. Az első írott adat 1552-ből, az egri vár leltárából származik, méghozzá a seborvoslás eszközei között… A görögök a babért bálványfának tekintették, és Apollónak szentelték. A férfiasság, gyógyítás és jóslás istenének kedves fája. Apolló papjai babérágat tartottak a kezükben, és babérbogyót ettek, amikor jövendöltek. A babér a jóslás jelképe lett. A hagyomány szerint a levelek rendszeres rágása növeli a jósló és igazmondó erőt. Ennek az az alapja, hogy a növény hatóanyagai érzékenyebb szervezetekben víziókat okozhatnak. Delphoiban Püthia jósnőt »babérrágónak« hívták, mert állandóan babérágakkal vette körül magát, és leveleit harapdálta… Ovidius Metamorphoses című művében leírja Daphné nimfa történetét, aki babérrá változott. A Földanya leányát, Daphnét babérrá változtatta, hogy megmentse Apolló erőszakos szerelmétől. Apolló számára azóta e fa őrzi szerelme emlékét. Ezért vették körül az Apolló-szentélyeket mindenütt babérligetek. Apolló a lant, a költészet istene is volt, a költők ezért babérral koszorúzták magukat.”
Hamarosan a hadvezérek is hervadhatatlan babérkoszorút kaptak kitüntetésként a győzelemért, de azért is, hogy így biztosítsák számukra az istenek megbocsátó kegyelmét a csatákban elkövetett „szükségszerű” kegyetlenkedéseik miatt. Mellékesen jegyzem meg, hogy a babérkoszorú villámhárítónak is jó volt, mert a hiedelem szerint babérba nem üt a ménkű.
Eleink, hacsak nem voltak költők vagy hadvezérek és érdemesek a babérkoszorúra, a babérlevelet csak a patikából szerezhették be. A babérkoszorú megmaradt ma is a kitüntetett dicsőség szimbólumának. Így hát egyesek büszkén hordják a fejükön, míg mások csak ülnek a babérjaikon.
