Elficsúrosodott az emésztőrendszerem – nehezebben veszi be a telefonképernyő méretű életfilozófiákat, revelációként elsütött frázisokat. Olvastam egy cikket, ilyen címmel: „Küszöbön a konyhai forradalom, sosem sütünk már úgy, mint azelőtt”. Gondoltam, rendes az újságírótól, hogy szólt. De csak arról számolt be, hogy a Bosch igazgatótanácsa digitalizációért felelős tagjának a férje (…) frusztrált, amiért otthon soha nem sikerül jól a tonhalsteak (ti. túlsül), mely fájdalompontot (ezt a szót a cikkből vettem) mostantól a Robert Bosch GmbH tárgytalannak nyilvánítja, azáltal, hogy kifejlesztett egy mesterségesintelligencia-alapú konyhai eljárásrendszert. A leleményes nevű Cook AI úgy működik, hogy a felhasználó (sic!) lefotózza az alapanyagokat, bepromptolja (elnézést kérek) a megkívánt eredményt, a rendszer pedig ennek megfelelően utasítja és vezérli a főzőlapot, a serpenyőt, szenzorok által folyamatosan igazítva a hőmérsékletet. A digitális szakácspótszert a többre érdemes Marcel Vigneron séf mutatta be, aki azonkívül, hogy megsózta és berakta a serpenyőbe a hússzeleteket, s igyekezett elragadtatott képet vágni, egyebet nem csinált – ugyebár ez is lenne a dolog lényege. Pedig Vigneronnak érdekes ötletei voltak a molekuláris gasztronómia terén (amiben a hőskort és a hanyatlást nekem egyaránt a Heston Bluementhal szemüveglencséjén lecsapódó, folyékony nitrogén indukálta páracseppek jelentették, feltéve, hogy a „készítsünk marhaszegyet 50 fokon 24 óráig”-szerű recepteknek tényleg voltak koordinátái a képernyőkön meg a képeskönyveken kívüli térben is). Mindez talán azért érintett a szükségesnél jobban, mert épp serpenyő után jártam – édesanyámnak soha nincs szüksége semmire, véletlenül hallottam meg, hogy egy új serpenyő jól jönne, hát gondoltam, megajándékozom. Fél tucat üzletben koslattam, de aztán csak találtam egy nem éppen megfelelőt elég drágán. Mindenütt ugyanaz a másként kinéző „párszor használatos” eszköz: silány fém és olcsó polimer, csavarokkal összeerősítve, pedig csavart használni egy edényhez szerintem modortalanság, az otthoni főzés lefitymálása. Persze én is ismerek pár jobb nevű HoReCa-ellátót, meg velem is szembejönnek a Gordon Ramsay hangján tukmált hétszáz eurós HexClad edényszettek („Ez a legjobb ajándék a k***a Földön!”), de ha a gagyi és a profi közötti teret a piac betöltetlen hagyja, az jelzésértékű. Az eszközök, szerszámok, technológiák fetisizálása úgyszintén. Ha az élet úgy hozza – ritkán, a munkám során –, megfordulok kifejezetten jónak tartott itthoni és külföldi éttermekben is. Álságos volna, ha azt mondanám, hogy ezek az alkalmak ne lennének különlegesek, kellemesek. De gasztronómiai élményeim forrása nem a profi, hanem az otthoni konyha. A paprikás, amit nagymamám az eső utáni egy marék szegfűgombából készített, apró érclábasban, vagy a csirkebelsőséggel készült rántott vér, amiben (tessék borzongani) a megtisztított belek is benne voltak. Apám bundáskenyere, amihez rendszerellenesen sok tojást használt, pedig nem lehetett kapni, anyám tepsis darázsfészke, sóba­főttjei, rakott krumplija. A borjúbríz, amit ennek a magazinnak a felelős szerkesztője készített egy villanyrezsón, szicíliai barátom saját préselésű olívaolaja és ilyesmik. Élmények, amelyeknek zamata, szaga, emléke van, és nem attól, hogy az étel kifogástalan lett volna, hanem mert elkészítéséhez érzések társultak. Szilveszter éjjelén a p-i Intercontinental séfje, dicséretes szerviz után, egy sikátorban cigarettázva azt mondta nekem: kikopik az élmény az étkezésből, my friend. Nem tudom, így van-e, de abban nem sok jót látok, hogy az ételkészítés legközvetlenebb, legemberibb fázisát is automatizáljuk. Hogy tökéletes legyen az a tonhalsteak. Beszélgettem tonhalfarmon dolgozókkal – vadászpuskával lövik fejbe a kékúszójút, gumicsizmaszárig állnak a vérben –, kérdeztem, hogy kell sütni a szeletet, hogy a széle tejeskávé, a közepe borszínű legyen? Vonogatták a vállukat, hogy ők csak megsütik egy serpenyőben, és annyi. De van, hogy nyersen harapnak belőle.