A mandulafa őshazája Ázsia. Hajdanán az Ázsiát Európával összekötő úgynevezett Selyemúton közlekedő kereskedők és utazók a mandulát is használták fizető csereáruként. A mandula nekik köszönhetően jutott el Európába, ahol aztán az éghajlati adottságok miatt a termesztése főleg Olaszországban és Spanyolországban terjedt el. Termésének fogyasztása a világ összes olajos magvai közül az egyik legrégebbi és legismertebb. Janus Pannonius egy szokatlan természeti jelenség alkalmával – télen kivirágzott egy mandulafa, akkor még csak dísznövényként volt ismert – 1466-ban latin nyelven írta Egy dunántúli mandulafához című költeményét. „S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, / Ám csodaszép rügyeit zúzmara fogja be majd! / Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, / Vagy hát oly nehezen vártad az ifjú Tavaszt?”
A mandula varázserejében hittek, amikor a Római Birodalomban az új házasokra mandulát szórtak, ezzel kívánva termékenységet. A szokás kicsit áthangolódva fennmaradt Olaszországban és az USA-ban, ahol az esküvői vendégek is cukorral bevont mandulát kapnak, ami gyermekáldást, boldogságot, jó egészséget és szerencsét hoz.
A gasztronómiatörténet szerint a mandulazselé az egyik legkedveltebb étel volt a középkorban. Vizahólyaggal zselésítették, ennek hiányában készítették úgy is, hogy a fövő tejhez állandó keverés mellett apránként hozzáadták a liszt és az aprított mandula keverékét, majd ezt a masszát lehűtötték. Nem mondhatnám, hogy a mandula szerepet játszott volna a székely konyha múltjában, a tágabban értelmezett erdélyi konyhában viszont a „mondola” az előkelőbb asztali menükben helyet kapott. A 17. századi Bornemisza Anna erdélyi fejedelemasszony kéziratos szakácskönyvében (Bornemisza Anna szakácskönyve 1680-ból. Kriterion, 1983) a mondola sokszor felbukkan a receptekben desszertek fő ízesítőjeként, a mandulatej pedig „mindenféle étkek szaporításában, kit sokképpen készíthetni”, de önálló fogásként is. Íme: „Daraliszt mondolatéjben. Keverd el az daralisztet hideg mondolatéjjel. Az több mondolatejet forrald meg, keverd belé az darát, s hadd főjön együtt. Csináld édesen, tégy írósvajat belé. Felettébb meg ne sózd. Mikor feladod, nádmézeld meg.” A magyar konyhában, illetve a maga korában nagyon népszerű Czifray István szakácsmester Magyar nemzeti szakácskönyvében (Pest, 1840) gyógyírként is jelen van: „Gyengéknek való erős pép: Megpirítván a vékony fejér kenyérszeleteket, önts rájok rózsa- vagy fahéjvizet, hogy benne megpuhuljanak, hints fölibek cukrot s keverd el mandulatéjjel péppé. Ez a nyelv alatt elolvad.”
Különleges mandulás receptet közöl Kövi Pál Erdélyi lakoma című könyve (Kriterion, 1980): „Mandulás tormamártás. Hozzávalók: 4 deci tejföl, 1 kanál liszt, 1 szál torma, 1 marék mandula, 3 deci húsleves, cukor, só ízlés szerint. Készítési módja: a tejfölt elkeverjük a liszttel, a reszelt tormával és a maroknyi duzzasztott, apróra vágott mandulával, a húslevessel felfőzzük, cukorral és sóval tovább ízesítjük.” A könyvben más receptekben is felbukkan a mandula: mandulás metélt, tordai mézeskalács és szamosújvári mézespogácsa. Azt sajnos nem közlik, hogy ezek a receptek mennyire régiek, hagyományosak vagy melyik nemzetiséghez kötődnek.
Sok természetgyógyász-ismertető szerint a mandulatej fejleszti a mentális állóképességet, javítja a memóriát és a koncentrációs képességet, fokozza a stresszhez való alkalmazkodást. Homályban marad, hogy mennyit kell ehhez a hatáshoz fogyasztani belőle, de ha csak egy kellemes, tápláló italra vágyunk, csipetnyi őrölt fahéjjal ízesítve vagy önmagában is finom. A vegánok örömére már a kereskedelemben is kapható a mandulavaj, amellyel kiváltható az állati tejekből készült vaj. A növényi tejeket ‒ kókusz-, szója-, mandula-, rizs-, zabtej, hogy csak az ismertebbeket említsem ‒ tejpótlóknak szokták emlegetni, de ez leminősíti ezeket, és csak azok számára igaz, akik például tejallergia miatt használják, egyébként egyáltalán nem pótlékok, hanem önálló étkek, és mindenik sajátos ízt képvisel, valamint más-más felhasználású lehet. A kókusztej például a távol-keleti konyha egyik legfontosabb alapanyaga, és tulajdonképpen más „tejjel” nem is pótolható. A kókusztej vastagja pörkölt mandulával vagy más diófélékkel megszórva, sáfránnyal, kardamommal és mézzel kikeverve finom kókuszkrémdesszert.
Egy érdekesség az igazi tejekről. Iwan Bloch német bőrgyógyász 1902-ben megjelent Óind receptes könyvek című munkája a mai napig igen népszerű, felsorolja a különböző tejek gyógyító hatását: „Az elefánttej szembajokra borogató, a tevetej hashajtó, a kecsketej a tüdő betegségeit gyógyítja, a juhtejjel való bedörzsölés hajnövesztő, a kancatej borogatásként a reumát gyógyítja.” Lehetőségek tömkelege! Lehet válogatni!
Fotó: freepik.com
