Ringlit rendeltünk, sört, zónapörköltet. Krúdy rettenetesen értette a liturgiáját az ilyen vendéglői tartózkodásnak. Már abban is szakértelem volt, ahogy a sóskiflijét eltörte – emlékezett Hunyady Sándor egy ifjúkorában Krúdy Gyulával eltöltött délutánra.

Pontosabban egy éjszakába nyúló közös vacsorára, amelynek sokadik órájában a fiatalember már őrületesen unta magát, 40-es éveiben járó asztaltársa – aki „zseniálisan tudta húzni az időt” – viszont tökéletesen boldog volt. „Úgy dicsekedett vele, hogy milyen jó a pörkölt, milyen friss a sör, milyen kövér a vendéglősné, milyen tiszta a pincérlány, mintha az övé lenne az egész fogadó.” A rengeteg sörtől és bortól lelassult Krúdy váratlanul megtáltosodva pattant fel az asztaltól: „Na, gyerünk! – mondta. – Elég sötét van már hozzá, hogy lányok után nézhessünk odakint!”

A kis történet nemcsak azért tanulságos, mert igazolja, hogy Krúdy három szenvedélyét – az evést, az ivást és a nők iránti rajongást – szinte lehetetlen elválasztani egymástól, hanem azért is, mert az író vacsoráját nehéz lenne gourmet-menünek nevezni. Meglehetősen olcsó kocsmai ételekről van szó: egy kevés szardella, egy kispörkölt és egy sós kifli, amivel kitunkolta a szaftot. Krúdyra a legnagyobb magyar ínyencként és híres nagyevőként szokás gondolni, holott kisétkű volt, és hétköznapi étkezéseit tekintve nem is túl igényes. Az utókor gyakran gyomornovellái hőseivel azonosítja az írót magát is, pedig Krúdy többnyire sör- vagy borkorcsolyaként tekintett mindennapi betevőjére. Bár íróként azt vallotta, hogy a főzés „férfiemberre nézve nem lealázó, hanem éppen ellenkezőleg: kitüntető”, ő maga sosem fogott fakanalat a kezében. Regényeiben és novelláiban száznál is több ételről írt, ám ezek között elvétve találunk elkészíthető receptet. Nem értett a főzés tudományához, mint barátja, Bródy Sándor, nem volt elmélyült gasztrotörténész, mint Jókai, mégis őt tekinti az utókor az asztali örömök első számú írójának. Rajongói ma is komoly vitákat folytatnak arról, vajon a gyöngyöző húsleves, a savanykás szalontüdő vagy a paprikával-paradicsommal bolondított marhapörkölt volt-e a kedvenc étele. Pedig nem ez a legfontosabb: az általa leírt fogásoknak önmagukon túlmutató jelentőségük van az életművében – a férfierő, a szerelem vagy éppen az elmúlás jelképei.  

Krúdy úgy tartotta, hogy a jó ízekhez való olthatatlan vonzalmát a vérében hordozta: egyik őse – legalábbis a családi legendárium szerint – Beatrix királyné itáliai szakácsaként érkezett Mátyás király udvarába. Nyírségi úrfikorában azonban nem királyi falatokhoz, inkább egy vidéki dzsentriháztartás hagyományos ízeihez szokott, a cselédsorból a nemesi családba lépő édesanyja révén pedig az egyszerűbb, paraszti konyhát is ismerhette. Az újságírói pályára lépő fiatalember azonban épphogy betöltötte 18. évét, amikor Pestre költözött, s innentől élete végéig inkább volt része vendéglői fogásokban, mint házikosztban. Házasemberként is a főváros éttermei, kiskocsmái és kávéházai között járta a maga mindennapos vándorútját. Napi betevője aktuális anyagi helyzetétől függött: amikor felvette a honoráriumát, Gundel Károlynál rendelt rákot vagy Esterházy-rostélyost, amikor a pénz kifolyt a zsebéből, kiskocsmákban evett hagymás halat, sós kiflit és liptói túrót. Életműve első felében azonban hiába keressük a festői ételleírásokat – a téma legalábbis nem foglalkoztatta sokkal jobban, mint bármely kortársát.

Az evés motívuma a világháború éveiben jelenik meg hangsúlyosan a műveiben, és csak a 20-as évek elejétől válik meghatározó témájává. Mindez egybeesik azzal az időszakkal, amikor Krúdy élete is fordulóponthoz ért: elvesztette biztos újságírói megélhetését, és élete végéig alkalmi honoráriumokból kényszerült élni. Az étkezés gesztusa új jelentést nyer műveiben: egy eltűnő világhoz és az eltűnő ifjúsághoz való nosztalgikus ragaszkodást. „Úgy nézem, hogy a tunya, üldögélő, nagyokat evő magyar élet a történelem könyvébe kerül. A férfigerincek elszoktak a hosszú háború alatt a tölgyfás megállapodottságtól – sóhajtott fel 1919-ben. – A szép, kövér embereknek befellegzett.” Kedvelt eszközévé vált, hogy étkezésük és konyhai szokásaik ábrázolásán keresztül mutasson be különböző társadalmi csoportokat. A boldog ember ebben a világban véletlenül sem a libamájat és osztrigát kóstolgató kifinomult gourmet, hanem a jó étvágyú, vasgyomrú atyafi. „Azok a legboldogabb emberek – vallja A has ezeregyéjszakája című elbeszélésben Krúdy –, akik bakon vagy nyeregben ülve falatoznak fehér, puha, kövér szalonnát a bicskájukkal, a jobb mellékzsebükben van a hagyma, amelyet előbb a bal mellékzsebükbe dugnak be sózás végett, aztán egyetlen harapásra kapják be a hagymafejet; közben jó darab kenyérszeleteket vagdalnak a kezükben tartott cipóból.”  A szerző mind több írásában vetette össze a szív és a gyomor örömeit, és az összehasonlításból rendre az utóbbi kerül ki győztesen. „Az étkezés kultusza nemegyszer felülmúlja a nő és a szerelem jelentőségét” – vallotta.

Ezekben az években Krúdy és új családja a margitszigeti Kissz­álló egyik bérlakásában élt. A hétköznapi családi étkezéseket itt a sárgaborsó- és a babfőzelék, valamint a káposzta számos fajtája határozta meg, de a többi kedvenc sem egy híres ínyenc menükártyájáról való: rizses hús, juhtúrós galuska, töltött karalábé, tarhonyás kolbász, rakott krumpli vagy főzelék bundáskenyérrel. Az író többnyire szalonnát, tepertőt, újhagymát és sajtokat vacsorált, csemegeként pedig gyümölcsöket, főtt kukoricát vagy pár szem diót evett. Éttermi kedvencei a kisadagos marhapörkölt és a pájsli, azaz a szalontüdő voltak. Ezek bizony nem a királyi szakács ételei, még csak nem is a nyírségi dzsentrié, hanem egy tisztességes kisiparosé vagy munkásemberé.  

Krúdyval kapcsolatban a legtöbb embernek a húsleves és a velőscsont jut eszébe, ennek azonban az íróhoz van a legkevesebb köze. A levesben főtt csontos tányérhús csakugyan a kedvencei közé tartozott, ezt tartotta a csakis délelőtt 11-kor, kizárólag vendéglőben fogyasztandó gábli fő fogásának. Úgy tartotta azonban, hogy a levesből legfeljebb pár kanállal érdemes enni, a főszereplő a hús maga, amit tormán kívül paradicsommártással, sóval és paprikával illendő fogyasztani. A pirítósra kent velő és a gyöngyöző húsleves csak Huszárik Zoltán 1971-ben készült Szindbád-filmje óta lépett elő Krúdy kulináris címerévé. Szindbád alakját ezután nehéz másként elképzelni, mint a levest kanalazó Latinovits Zoltánt, akinek alakítását sokan magával az íróval is azonosítják.

A nagyivó Krúdy képe sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a nagyevő íróé. A Kosztolányiné Harmos Ilona által is felidézett legenda – amely szerint Krúdy egyetlen nap alatt 100 kisfröccsöt is megivott – persze túlzó: nincs ember, akinek a veséje akárcsak vízből kibírna ennyit. De az sem véletlen, hogy élete vége felé már inkább csak efféle történetek terjedtek róla. Ekkorra véget ért a margitszigeti idill is: rezsitartozásai miatt az írót és családját kiköltöztették a Kisszállóból, egy óbudai szükséglakás lakói lettek. Innen már legtöbbször csak valamelyik tabáni kiskocsmáig vagy a közeli Kéhli vendéglőig vezettek mindennapos útjai. A Kéhli maga is sokkal inkább volt kocsma, mint étterem. Az író gyakran hajnalig üldögélt itt, de többnyire már csak ivott – legfeljebb fél pár virslit kért pörköltszafttal borkorcsolya gyanánt.  

A kései Krúdy-művekben mind gyakrabban jelennek meg étvágytalan kocsmai figurák, akik a régmúlt idők ízein merengenek. Maga Szindbád is „alig élő emberroncsként” bukkan fel egy szanatóriumban, ahol „gyáva férfiak diétás kosztot esznek” és a „beleiket gyógyíttatják”. Az étkezés e hősök számára már csak látszat, s hol másokat, hol saját magukat csapják be vele, hogy lám, még nem hagyta el őket az élet­erő. Talán így volt ezzel Krúdy Gyula is. 1933. május 11-én megebédelt a Kéhliben, vett egy üveg bort és kölcsönkért egy gyertyát is. A lakásában az áram már ki volt kapcsolva, felesége is elköltözött tőle. Másnap reggel idegenek találtak rá holtan. A halottkém alig néhány tárgyat tudott felsorolni a hagyatéki leltárban: két öltöny, néhány ing, egy frakk és egy szürke kalap maradt utána. Az asztalán egy liter felbontatlan zöldszilváni bor állt. Ételnek nyoma sem volt sehol.

Krúdy Gyula halpaprikása

(A Farsangi és böjti örömünk: a hal című írásból, 1933)

Többféle halat veszünk, egyenlő darabokra vágjuk, másfél óráig sóban hagyjuk állni, aztán lábasban bőven hagymát finomra vágva, vajon kissé megpárolunk, adunk jó késhegynyi paprikát bele, aztán a halat félóráig fedő alatt pároljuk, végre egy kanál vizet és tejfölt öntünk rá. Mikor felforrt, asztalra adjuk. Ugyebár ez úgy hangzik, mint az egyszeregy, csak a gyanakvó fantázia gondolna valamely pisztrángra a többféle hal emlegetésénél, mert mégiscsak biztosabb volna, ha tudnánk, hogy miféle halakat vegyünk. „Semmi esetre se a nemes halakat, a kecsegét, a pisztrángot, a fogast; hanem elégedjünk meg a harcsával, potykával, csukával a paprikásnál”, mondják a tanácsadók, mert halfőzéshez minden ember értene, holott az ötszázadik tudja igazában. E jó tanácsadók okozzák, hogy nem élvezhetjük egyszerű halpaprikásnak a legnemesebb halakat, pedig tán ez volna a halpaprikás titka.