Gyergyóban pár évvel ezelőttig csigával néha találkozhattam a kertben (most sajnos túl gyakran), de az asztalon soha. Gondolom, a magyarság körében valami úri eledel lehetett, Bornemisza Anna szakácskönyvében ott pironkodik a teknős- és zöldbéka mellett, de az általános fogyasztói piacra nem sikerült betörnie. Érthető is, még egy csirke is jobban megtöltötte a gyomrot, mint egy csiga, a pórnépnek meg a hatékonyságot is figyelembe kellett vennie. Még napjainkban is, ha itt valaki csigát süt, fogyaszt, az nagy valószínűség szerint egy sós vagy édes töltelékkel készült sütemény. Pofonegyszerű, váratlan vendég elé villámgyorsan tálalható az üzleti réteslapból készült változat. Kenhetünk rá sós krémeket, párolt zöldséget, darált vagy apróra vágott húst, lekvárt, friss gyümölcsöt, ily módon a variációk számát lehetetlen meghatározni. Jómagam egyik nagy kedvence a szilvaízes csiga. Még nem tudtam megállapítani pontosan, miért abszolút kedvencem e gyümölcsből készült íz, valószínűleg nagymértékben hozzájárul a gyerekkorom szeptemberi hűvös reggelein, a parókia alsó udvarán a bográcsban illatosan rotyogó lekvár emléke. Ma már a sütőben sül, nagy tepsiben, az eredmény mégis majdnem olyan finom, mint régen, ráadásul így az emberre sem fröccsen kavarás közben, mely ugyebár igencsak fájdalmas tud lenni.

A réteslapot megkenjük szilvaízzel, megszórjuk friss dió­val, feltekerjük, kétcentis szeleteket vágunk, és sütőpapírral bélelt tepsibe fektetve aranybarnára sütjük. Elkészült csigánk nagy erénye, hogy annyi cukrot tartalmaz, amennyit a réteslapba gyúrtak, ugyanis a szilvaízbe soha nem teszek, lévén nagy erénye számomra a savanykás, egész picit kesernyés íze (melyet pirulás útján szerez).