Egykori szállóigénk azt mondta a meggondoltan cselekvő, eszes emberre, hogy „sóval sóznak a szakácsok”. A só olyan fontos az életünkben, hogy ami sótalan, az egyben azt is jelenti, hogy valamiben hiányos: nem nagyon kedveljük a sótalan ételt, de a sótalan embert és a sótalan beszédet sem. Régi magyar irodalomban találkozhatunk ennek ellentétével, a „sós beszédű” emberrel, ez a bölcsesség dicsérete főleg azokon a vidékeken, ahol a só ritka kincsnek számított a régmúlt időkben.

Mértékletesség kell mindenekelőtt, hiszen az sem jó, ha valami túlzottan sós: büntetésből sós csihánnyal verjék valakinek a meztelen bőrét, vagy bosszúból sót hintsenek a veteményesére, akár csak fenyegetőzzenek ezekkel. Növényi fűszerek között a só idegen betolakodó, de sokszor egy­­­­­­­­magában is fontosabb a többinél, vagy legalábbis egyenrangú, merthogy az az igazi, ha ételnek, italnak, be­szédnek sava-borsa van. A leggondosabb konyhatündér is lehet ügyetlen egy pillanatra sóügyekben, túl sós vagy túl sótalan a főztje, ráadásul vigyázatlanul feldöntheti a sótartót, ami rossz ómen, ezért ilyenkor jobb kezével felkap egy csipetnyit a kiömlött sóból, és átdobja a bal vállán, hogy a háta mögé kerüljön, azaz már elmúltnak bizonyuljon a rossz. Ősi szokásnak, rontás elleni mágiának engedelmeskedik ilyenkor, mint ahogyan azok is, akik pici sót hintenek a frissen fejt tejbe, amikor eladják, nehogy a tejjel együtt a tehén „hasznát” is kivigyék a házból. Szórványosan ma is él még ez a szokás, csak úgy magyarázzák, hogy jót tesz a tejnek ez a kis fertőtlenítés. Biztos, ami biztos, közben mondikálni lehet az ősi rontásűzőt: „Kő fülibe, só markába, tüsketövis derekába, csípős csihány a likába!”

A legüresebb leves, amit még csak meg sem sóznak, a szilvalé. Dugonics András Etelka, egy igen ritka magyar kis-asszony Világas-Váratt, Árpád és Zoltán fejedelmink ideikben (Pozsony és Kassa, 1788) című regényében így emlegeti: „Két fazék ételt főzött a gazdasszony, egyikben kását a magok számára, másikban szilvát a cselédnek, ez kóty lévén, a borsot meg nem érdemli… [a kására meg] reákottyant a szilvalevből valami.” A 18. században a szilvalé ismert étel-ital volt: aszalt és megfőtt szilvának a leve, mely magában nagyon ízetlen, viszont adták a betegeknek is: „Ágynak esém, negyednapig egy falatot sem ettem, ital helyett szilvalével éltem” – olvasható egy korabeli naplóban. Mai nyelvismeretünk számára magyarázatra szorul a kóty szó: annyit tesz, hogy silány, híg, értéktelen ‒ talán ennek ivadéka az is, ha az ember kótyagos ‒, a reákottyant pedig azt jelenti, hogy ráloccsant. Egy szólásmondásunkban így maradt fenn: „kotty belé, szilvalé”, ami a társalgásba üres beszéddel beleszóló emberekre jellemző, azokra, akik belekotyognak az okos beszédbe, mert azt akarják, hogy mások rájuk figyeljenek, de ugye csak szilvalét kottyantanak a kására.

A székelyeknél kiszi néven kötött megbecsült szövetséget a zabkása és a szilvalé. A zab alapvető gabonaféle volt olyan vidékeken, ahol a búza egyáltalán nem, más gabonaféle is csak hellyel-közzel termett meg, na és a pityóka, ami nélkül a szé­kely ma élni sem tud, még ismeretlen volt, az erdélyi urak is csak kóstolgatták, általános elterjedése a 19. században indult meg. Ezek után érthető, hogy falucsúfolókban a csíkmenaságiak szegény zablepényesek voltak, másrészt viszont a 18. század végéig módosak és irigyeltek a kendertermesztés, azaz a kenderből szőtt textíliák és a bölényvadászat miatt. A kender kulináris felhasználásához tartozott a pirított kendermag, ami finom ropogtatnivaló volt télen. Megjegyzésre méltó, hogy ma a főtt zabkása gyümölccsel dúsítva és kendermagpehellyel vagy más magokkal megszórva igencsak előkelő helyet foglal el az egészségesnek tartott étrendben. A lényegen nem változtat, hogy ma nem kiszinek nevezzük.

Hajdanvolt szójárásban „sótalan szilvalé-vitézek” az öntelt emberek, akik nemegyszer szavak nélkül is kikotyogják, hogy kő van a fülükben, vagyis süketek a sós beszédre, mert csak saját magukra tudnak figyelni, azt hiszik, hogy ők mindent és még annál is többet tudnak. Na persze tudják, hogy a tudomány szerint melyik vércsoporthoz tartoznak, és így el sem tudják képzelni, hogy a régi észjárás szerint bizony-bizony szilvalé folyik az ereikben. És még a gyermekmondókák is okosabbat szólnak náluk: kotty belé, szilvalé, majd megecetellek. Mert hogyha se só, se bors nincs kéznél, egy kis ecet talán segít.