Az erdélyi vendéglátás többéves – ha nem évtizedes – adósságát vállalta magára és törlesztette a székelyudvarhelyi Trucza Adorján. Az Erdély Ízei Gasztrofesztivál ötletgazdája és szervezője e rendezvénnyel teret biztosított annak, hogy a régió vendéglátása felfedezze és meghatározza önmagát. Az alapos mérlegelés során kiválasztott helyszín, a nem kevésbé megfontoltan átgondolt program és tartalom, a meghívott szereplők és nem utolsósorban az esemény üzenete lényegében tálcán kínálja a lehetőséget az erdélyi magyar és nem csak magyar vendéglátósoknak arra, hogy meghatározzák önmagukat és hatással legyenek az erdélyi gasztronómia alakulására.
A fesztivál hitelességének első számú garanciája maga a szervező. Adorján nem csupán e rendezvény kedvéért fogalmazta meg az erdélyi gasztronómiáról szóló hitvallását. Idestova egy évtizede nap mint nap tevőlegesen is azért dolgozik, hogy éttermeiben minden felszolgált fogás erről a hitvallásról győzze meg vendégeit. Teszi mindezt úgy, hogy vájt fülű vendégként folyamatosan látogatja és kóstolja Európa és más földrészek referenciakonyháinak fogásait. Vendéglátós körökben e jó értelemben vett megszálltságáról ismerik nem csupán Erdélyben, de Bukarestben és Budapesten is.
Az üzenet egyszerű: Erdély múltba gyökerező gasztrokultúrája oly mértékben színes és lényegre törő, hogy az szükségszerűen jelöli ki a fejlődés irányát, és egyben inspirációs forrása a jövő gasztronómiájának. A helyzet, amikor szerencsésen találkozik a történelmi idő és hely által igazolt konyhai praktika az újdonságra éhes piaci kereslettel. Ki másnak hinnénk el, ha nem Trucza Adorjánnak, hogy a világ legjobb hírű konyháit is ez a rugó mozgatja.
Az Erdély Ízei Gasztrofesztivál több tételt is törlesztett az erdélyi vendéglátás adósságából. Ezek közül talán legfontosabb, hogy teret biztosított az ágazat több fontos szereplőjének arra, hogy találkozhassanak. Mindezt nem konferenciai egyenrendezvényen, hanem közös főzés, pálinkázás, borozás és elmélyült szakmai beszélgetések miliőjében. Olyan körülmények között, ahol barátságok köttetnek bukaresti vendéglős, budapesti séf vagy éppen aradi borász között, és ezek a kapcsolatok akár szorosra fűzött üzleti együttműködések alapjait is képezhetik. Köttetnek ezek a kapcsolatok abban a Gyimesi Skanzenben, melynek házaiban a falakból még árad az évszázadokkal ezelőtt főzött lucskos káposzta illata. Hát ennyire fontos és üzenetértékű a helyet működtető Szász család értékmentő munkája.
A másik, hasonlóan fontos tétel, mely által elkezdődött az erdélyi vendéglátásban a nyitás és a nyitottság iránti üzenetszerű elkötelezettség. Bár gasztrokulturális örökségünket eleink elsősorban a maguk túléléséért és boldogulásáért talicskázták össze, a kulináris értelemben vett nagyhatalmi nemzetek éppen azzal váltak világhírűvé, hogy ezeket a kincseket megosztották, büszkén mutogatták és mindig a kor követelményeihez igazították, magyarán vigyáztak arra, hogy élő maradjon. Azáltal, hogy Erdély egyik leginkább elszigeteltnek hitt szegletében budapesti, bukaresti vagy éppen nemzetközi szakemberek szemlélték alázattal, hogy miként sütik és verik a pityókás kenyeret a csángó asszonyok, egy újabb falat sikerült ledönteni az erdélyi kulinária növekedésének útjából. De fontos megjegyezni, hogy ez a jelenség csak akkor kecsegtet sikerrel, ha fordítva is igaz: a székely szakács is szélesíti látókörét a rendezvényen felsorakoztatott temérdek tudásból. (Ha mással nem, például azzal, hogy a piros-fehér, illetve édes-savanyú tengelyen túl a borokat sokkal árnyaltabban is lehet jellemezni.)
A nagyközönség felé történő nyitás jelenségéről is érdemes szólni. Ebben szintén kulcsfontosságú szerepe volt a helyszínnek, a Gyimesi Skanzennek, mely földrajzi fekvése miatt csak a téma iránt nagyobb érdeklődést mutató, mondhatni gurmand közönséget csalogatta oda. A rendezvény három napján viszont így is több mint 1800-an látogattak ki. Abban ugyanis mindenki egyetértett, hogy egy tömegrendezvény pontosan a lényeget árnyékolta volna be.
A fesztivál programja, tartalmának üzenete akár az erdélyi gasztronómia újkori kiáltványának is felfogható, többek között a fent felsorolt kulcsfontosságú jellemzőinek köszönhetően. A harmadik, hasonlóan sarkalatos pontja ennek a tartalomnak nem más, mint Kövi Pál Erdélyi lakoma című újra kiadott könyvének bemutatója volt. Kétségtelen, hogy a kötet megkerülhetetlen munkája az erdélyi gasztronómia szakirodalmának, és erre szintén a szervező irányította rá a közönség figyelmét. Adorján Mautner Zsófi (képünkön) magyarországi szakíróval, gasztrobloggerrel közösen mintegy négy évig dolgozott azon, hogy a mai kor igényeinek megfelelően új formában kiadhassa Kövi Pál munkáját. De nemcsak sajátosan erre a műre, hanem úgy általában a szakirodalom nélkülözhetetlen voltát hangsúlyozta az erdélyi közönség és szakemberek számára: a tudás tárolása, újabb meg újabb feldolgozása, illetve átadása nélkül nincs igazi fejlődés a gasztronómiában sem. (A könyv bemutatásának külön írást szentelünk a Székely Konyha és Kert következő lapszámában.)
A fesztivál utolsó napját követően máris elkezdődött a jövő évi esemény szervezése – nyugtatott meg a szervező és ötletgazda, hiszen a szakemberek vágya is az, hogy a rendezvény intézménnyé váljon.
Szöveg: Orbán Ferenc
