Apám a könnyedebb pálinkákat szerette, az olyan köményes fajtát, amelyiktől az ember kellemesen bódul, és csak lassan kezd ágaskodni benne a virtus. Merthogy a pálinka ivásának művészete nem arra megy ki, hogy felhajtunk pár pohárral és dúvadként rontunk a velünk szemben levőre, hanem arra, hogy leülünk szépen, és elkezdünk beszélni. Apám ezt erősen szerette: ő beszélt, és mások hallgatták. Ha megszólalt, előbb-utóbb mindenki elcsendesedett körülötte, folytak a történetek, s ahogy iddogálta a könnyű pálinkát, menetrendszerűen érkeztek a csipkelődések is, mindenki irányába volt egy-egy kedvesen belekötős szava, pontosan olyan erős, amennyiért még nem sértődött meg az illető, habár már fontolgatta.

Na de ehhez olyan pálinka is kellett, amelyik ezt lehetővé tette. A köményes ma csak olcsó másolat: szesz kell hozzá, amit gyárakban állítanak elő, no meg cukor, amit szintén. Ám hetven-nyolcvan évvel ezelőtt honnan szesz, és honnan cukor?  

Ezért a szeszt akkor még pálinkával helyettesítették: fogták a gyümölcsöt (apám a vadmeggyet szerette leginkább, minden évben közelharcot kellett vívni érte a medvékkel a falu melletti elvadult kertben), kifőzték, és már meg is volt az alap.  

Ezután következett az ízesítés. Mivel cukor nem volt, azt mézzel helyettesítették (ezért is közelharcot kellett vívni a medvékkel, csuda-e, hogy azok már előre fogták a fejüket, ha meghallották, apám pálinkát akar főzni?). Szépen belecsorgatták az amúgy is ízes vadmeggypálinkába, majd az egészet felmelegítették és a felső küpüből hozott forrásvízzel pontosan annyira hígították fel, hogy az asszonyok is szeressék. Végül pár szem gyümölcsöt is beletettek. Nem volt ez erős, inkább olyan  

35-40 fokos itóka, amelyet alighanem az ősök a nyelv megeresztésének céljára nemesítettek ki. (Hasonlít hozzá, de nagyon, Szicsekék Ágyas Barackja.)

Na de hol vannak azok a régi szép idők… Manapság már furcsán néznek rám embertársaim, mikor egy-egy óvatlan pillanatomban bevallom, hogy megelégszem a gyengébb pálinkával is. Hogyhogy, értetlenkednek, és máris magyarázzák, a pálinka azért van, hogy üssön, hadd felejtsük ezt a világot, és szilaj csikókként vágtassunk a jelen prérijén (na jó, nem ilyen költőien fejezik ki magukat, de hasonló képzavarosan, és a lényege ez).  

Pedig nem. A pálinka arra van, hogy legyen, aki vigye a szót. S ha kerül ilyen ember, akkor kerül hallgatója is.

Sántha Attila