Kapribogyó ‒ kaporna vagy kapornya, régi szakácskönyvekben találkozhatunk vele ilyen néven is. A bogyó név különben is megtévesztő, mert nem a cserje termése, hanem fiatal virágbimbója a fűszer. A cserjét Franciaország déli részén nagy tömegben termesztik. Igénytelen növény, kertekben, parkokban szívesen alkalmazzák dísznövényként alkonyatkor nyíló virágai miatt, amelyek szép színfoltjai a mediterrán tájnak. Fehér virágszirmai messziről látszanak, a virág közepéből hosszan, lazán szétálló sok lila vagy fehér porzó még díszesebbé teszi. A borsó nagyságú bimbókat az ókorban étvágygerjesztő gyógyszerként is használták, a cserje ecetes, sós lével kezelt húsos terméseiből pedig salátát készítettek.

A kapribogyó jellegzetesen fanyar, kellemesen kesernyés és csípős íze miatt az elkényeztetett ínyencek kedvenc fűszere. Ma már könnyedén beszerezhető tájainkon is a konzervált változata, ami lehet sós, ecetes vagy olajos, ízlés szerint használható. Íme, a kla­s­szikusnak számító kapribogyómártás receptje. Zsírral és liszttel zsemleszínű rántást készítünk, majd 1-2 dkg finomra vágott vagy szétnyomott kapribogyót teszünk bele. Felengedjük húslevessel, és ha kell, kicsit megsózzuk. Ízesítjük még pár csepp citrommal. Tálaláskor két evőkanál tejfelt keverünk bele. Szeletelt hideg sültek, sonka, szárnyasok tálalásához nagyon jó kísérő a kapribogyóval ízesített majonéz, amelyhez még apróra vágott kemény tojást, tejfölt, mustárt, sót, kevés borsot és 10-15 szem kapribogyót adunk.

Rácz János Növénynevek enciklopédiája ‒ Az elnevezések eredete, a növények kultúrtörténete és élettani hatása (Bp., 2010) című kiadványa szerint a kapribogyónak már 1548-ból van írásos emléke a magyarban: „tíz font kapriról” tesznek említést egy vásárlási listában. Rácz János érdekességként említi, hogy régen a kapribogyót sarkantyúvirág termésével hamisították, bimbóit és fiatal termését sós vízben vagy ecetben tartósítva a kaprihoz hasonlóan fűszernek használták. A sarkantyúvirág minden föld feletti része ehető, de csak nyersen, mert hőkezelve elvész az íze. A sokatmondó százszorszép nevű, ám megjelenésében igencsak szerény apró virág bimbói is használhatók a kapribogyó helyettesítésére: huszonöt-harminc percig sós vízben kell áztatni, íze állítólag teljesen hasonló a kapribogyóéhoz.

Az ehető virág fogalma nem új keletű, bár manapság sokan valami különleges újdonságként írnak róla, már évezredekkel ezelőtt is fogyasztották a görögök és a rómaiak. A régi szakácskönyvek tele vannak olyan különleges virágos receptekkel, mint például az ibolya- és levendulatorta meg hasonlók. Egyesek viszont azt vallják, hogy a virágok nem valók a tányérra, legfeljebb díszítőelemként szabad használni őket. Az aranyszabály, hogy a tányérra mindig csak olyan elem kerülhet, ami ehető, ebből kifolyólag olyan növényt nem használhatsz dekorálásra, amit nem lehet elfogyasztani.

Néhány kevésbé ismert példa az ehető virágokra. Vadárvácska: el­ső­sorban ételek dekorálására szokták használni. Íze kicsit hasonlít a mentához, gyümölcsös ételekbe keverve érdemes kipróbálni. Ha desszerteket díszítenek virággal, akkor legtöbbször kan­dírozzák azokat. Konyhatündérek szerint ilyen egyszerű: a szirmot vagy a virágot mártsd felvert tojásfehérjébe, vagy ecset segítségével vidd fel a fehérjét a növényre, majd szórj rá porcukrot, és várd meg, míg megszárad. Pitypang: a pitypangnak vagy közismert nevén gyermekláncfűnek számos jótékony hatása van, a többi között javítja az emésztést, serkenti a máj és a vesék aktivitását, minden része ehető, beleértve a virágát, a gyökerét, a szárát és a leveleit. A virágot nyersen, önmagában is fogyaszthatjuk, készíthetünk lekvárt – pitypangmézet – belőle, de saláta-összetevőként ugyancsak tökéletes. Lehet panírozni, majd ki lehet sütni, a levelek mehetnek a salátába, szendvicsbe, de olyan pörköltbe, raguba is belefőzhetjük, amelyhez zöldfűszerre van szükség. Bundában kisüthető az akácfavirág, zöldsalátába keverve a sárga körömvirág lehet nagyon dekoratív, de lekvárok és szörpök is készülhetnek a virágokból. A rózsalekvár az egyik legfinomabb édesség. És a példák folytathatók…

Fotó: freepik.com